Egyszer régen… – I. rész
Valamikor a távoli jövőben a kipusztulás fenyegette a Földet, alig volt már csillag az égen, ritkán ragyogott odafenn a Nap, és a fák is rendkívül kevés oxigént termeltek, sok állati és növényi faj beteg volt, valamelyik ki is halt, az emberekkel együtt. A környezetszennyezés, háborúk, amik annak idején az emberiség idejében zajlottak, az éghajlat változása mind-mind hozzájárult a vég feltartozhatatlan közeledtéhez. Hibridek, torzszülöttek, mutánsok, mérgező rovarok, bogarak, undorító véglények népesítették be a bolygót.
Az élelemszerzéssel is rengeteg küzdelem volt, a találmányok többsége tönkrement vagy megsemmisült. Az ősember is humánusabban szerezte be az élelmet, mint ezek a véglények. Egymás fajtárását is megették néha, amikor már annyira uralkodott rajtuk az éhség. Egyikük sem volt képes a természetes emberi kommunikációra. Dünnyögtek, morogtak, kézzel-lábbal hadonásztak.
Kivéve a kutatókat, akik nem hasonlítottak az emberekre, arcuk hosszúkás és keskeny volt, és mondhatni rondák voltak egytől-egyig. A hiedelem szerint idegen lények hozták és hagyták itt őket, céljuk a Föld megmentése volt.
Akadtak köztük vadászok, akik kitapasztalták mely állatok és növények ehetőek és bezsákmányolták őket.
Az anyanyelvük arrogánsabb volt még az orosznál is, az emberi fül számára őrjítő lett volna hallgatni, viszont megvolt a magukhoz való eszük.
– A kutatásaink bizonyítják, hogy hamarosan kipusztulunk – jegyezte meg elkeseredve a telephely vezérigazgatója.
Életkora már a százötvenediket taposta, de szellemileg teljesen ép volt. Idegességében rágyújtott egy cigarettára, ami nem jellemezte őt, igyekezett megoldást találni.
– Nem sok jóval rukkolhatunk elő, barátaim! Vannak csillagok, amelyek nem alszanak ki tőlünk több száz fényévnyire (ezek, mind a kutatásokból derültek ki), de nincs olyan űrhajónk, amely elvinne odáig. Nyitnunk kell egy átjárót másik dimenzióba, ez az egyetlen esélyünk.
A lehetőségek száma végtelen. Miközben beszélt kibontott egy ötvenéves hegyi bort és kínálta a többieket.
– Idegeink nyugtatására igyunk egy-egy pohárkával, de ne a medve bőrére! Mert közel sem biztos, hogy megéljük a holnapi napot.
A többiek is lógatták az orrukat, de az italt mindenki elfogadta, kivéve Gardot. Ő csak a kávét és a vizet szerette, meg a cigarettát, volt, amikor egyiket a másik után gyújtotta. Takarítóként dolgozott a telepen, néha voltak klassz ötletei, ennek ellenére maradt a felmosóvödörnél, mindeközben álmodozott.
– Esetleg az elektronikus feljegyzések között nem találhatnánk valami használható információt? – kérdezte Zela, aki egy szép fiatal kutatóhölgy volt. Hosszú vörös haja és csillogó mélybarna szemei, valamint kellemes hangja, bájos arca kivételesen vonzóvá tette.
– Remek ötlet! – Bólogattak szinte egyszerre a többiek, közülük volt, aki véka alá rejtette félelmét, de egyesek arcán látszódtak az aggodalom jelei. Másoknak rémült volt a tekintete megint mások az égiekhez kezdtek fohászkodni.
Fogalmuk sem volt róla, milyen sors vár rájuk, ha nem tesznek sürgősen valamit. Csak sejtették mi lesz, de már a gondolattól is irtóztak, hogy világuknak hamarosan vége. Valahol belül viszont tudták, hogy talán vár rájuk egy békés Új Világ, de csekélyke volt a bizodalmuk. Az idegenek, akik ide hozták őket, bizonyára már soha nem térnek vissza, ezért ebben nem reménykedhettek.
Mindeközben elkezdett zuhogni az eső, dörgött és villámlott. Egy óriási, kiszáradt tölgyfát kicsavart a vihar tövestől, és a labor egyik melléképületére rádőlt. Beszakadt a tető, de senki nem tartózkodott ott, így baleset szerencsére nem történt.
– Atyaég, nézzétek mi esik! – ordított fel az egyikük, aki kalapot és egy nagyon idétlen zakót viselt, haja csapzott volt, kezei koránál fogva már remegtek.
– Húha! Ez szétmarja az egész kutatólaboratóriumot, ha nem állítjuk meg valahogy.
Nem állt el a savas eső, de Agor, a vezérigazgató utasítására mindenki a védelmi zónába vonult. A biztonsági őrök bereteszelték a főkaput, félvén attól, hogy az agresszív teremtmények, majd a bázison akarnak menedéket találni. Ettől viszont nem kellett tartaniuk.
A sav olyan erős volt, hogy az életnek már nyoma sem volt odakinn. Persze minden katasztrófánál van pár túlélő, de úgy festett a helyzet, hogy azok az élőlények, amelyek túlélték messze vannak a labortól.
– Barátaim, odakinn nincs élet, legalábbis a közelben biztosan. Megszűnt létezni.
A levegő megdermedt, a kutatók lába a földbe gyökerezett. Néhányuk könnyeket hullajtott, úgy érezték, balsors vár rájuk, ha nem cseleksznek időben. Az életnek egy olyan szakaszához jutottak, amelynek borzalmáról álmodni sem mertek. Titokban még azok a tudósok is rettegtek, akik mindig úgy hitték, találnak megoldást. Félő volt, hogy mostanra ők is csődöt mondanak. A halál hírnöke bizony kegyetlen ítéletet hozott. A megsemmisülés közeledett feléjük.
A pusztulásnak olyan szakaszához ért a Föld, amire az évmilliók alatt sohasem volt példa. A Nap gyenge volt, a Földanya haldoklott. Az egyik tudós nem feküdt le aludni, kereste kutatta azt a szerkezetet, amit még ötven évvel ezelőtt elzártak egy biztonságos helyre. Ez egy olyan gépezet volt, amely kaput nyitott másik dimenziókba. A bökkenő csak az volt, hogy a próbaként elküldött tárgyak, eszközök hamuvá égve érkeztek vissza. Szükség volt további kutatásokra, fejlesztésekre.
– A megoldás kézenfekvő! – kurjantott fel az egyik tudós. – Néha a bonyolultnak tűnő dolgok pont, hogy egyszerűek. Némi számolgatás után végül megfejtette. Az egy-hármas koordináta azért hibás, mert olyan bolygóra küldte a tárgyakat, ahol iszonyú a forróság, ezért az egy-kettesbe új próbára küldött tárgyakat, amelyek immáron épségben érkeztek vissza.
Az egy-egyes bolygó volt a sajátjuk. A kérdés már csak az, hogy megfelelő oxigén van-e annak a dimenziónak a bolygóján. A tudós úgy döntött életét kockáztatva, hogy beugrik az átjáróba. Így is tett. Az utazás néhány perc alatt lezajlott és sikeresen megérkezett azt az apróságot leszámítva, hogy az érkezésnél meghúzódott a bokája. – Ezen finomítani kell – gondolta magában.
Oxigénben nem volt hiány.
– Sűrűbb itt a levegő, mint otthon – állapította meg. – Viszont gyönyörű a táj, a nap is süt, az időjárás is megfelelő, de állatoknak, embereknek nyoma sincs, csak növények, fák, virágok vannak. De van! Van elegendő víz! – lelkendezett.
Úgy festett a dolog, ha ide jönnek, akkor nekik kell benépesíteni az Új Világot, ami nem kis feladat lesz. Az is kérdés persze, hogy akkora teljesítményű átjárót tudnak-e generálni, amelyben mindegyikük át tud csúszni. Mihamarabb cselekedni kellett, mert vészesen közeledett a vég.
Miután megnyitotta a térkaput és hazautazott, rögtön szaladt elmesélni a többieknek mire jutott. Agor épp akkor kelt ki az ágyból, de hamar magához tért, az örömhír hallatán.
– Legalább itt hagyjuk az összes szörnyű teremtményt és a sok mérgező növényt!
– Így igaz, barátom! Vár minket egy békés Új Világ!
– Úgy legyen! – mondták kórusban a többiek.
– Már csak azt kellene kitalálnunk, hogyan tudnánk akkora térkaput nyitni, hogy mind épségben megérkezzünk, és kérdéses, hogy a sűrű oxigént bírni fogja-e a szervezetünk hosszú távon. – Fanyar mosolyra hajlott Agor szája. – Munkára!
– Khm… – köszörülte meg a torkát Reia. a titkárnő, aki nem volt olyan szép, mint a másik hölgy, de rendkívül eszes volt. – A feljegyzéseket a biztonsági jelszóval együtt rám hagyta a régi vezető, a bökkenő csak az, hogy nem tudom a jelszót. Mutatom hol található, gyertek utánam.
Agorba kezdett visszatérni az élet. Nagyon szívén viselte az egész csapat sorsát, Reia-t pedig úgy szerette, mintha a saját lánya lett volna. Alig várták miféle érdekességeket fognak találni a feljegyzésekben. Hibátlan állapotban voltak a fájlok a számítógépen, csak az volt a bökkenő, hogy a jelszót nem tudták. Így nem fértek hozzá a feljegyzésekhez. Reia mérgében sikkantott egyet.
– Az átjárót a megfelelő paraméterek megadásával kellene megnyitnunk, és elegendő energiát kellene nyernünk az erőműből.
Minden erejükkel azon voltak, hogy sikeres tervet eszeljenek ki, siettek ahogy csak tudtak. Maradt némi idejük, ámbár órákban volt mérhető. A feljegyzések nélkül sajnos igencsak kockázatos vállalkozás lenne az egész labort átcsúsztatni az átjárón. Agor annyira izgatottá vált, hogy ismét rágyújtott egy cigarettára. Reia kért egy szálat az öregtől, megkívánta ő is annyira izgult.
Morajlás hallatszott. Egy mutáns, ocsmány teremtmény csodával határos módon életben maradt, és betörte a bejárati ajtót, néhány berendezést összetört, többek között egy kábelt rágott meg acélfogazatával, közben vadul ordított.
– Ezt majd elintézem én – szólalt meg Ralph, aki biztonsági őrként ténykedett a kutatók mellett. Előkapta pisztolyát és lelőtte a szörnyeteget, aki még utolsó leheletével fújtatott egyet aztán elpusztult.
– Égesd el a testét! Nem volna jó, ha valamiféle fertőzést kapnánk – szólt határozott hangján Agor.
– Nem kell azt elégetni, amúgy is mindannyian meghalunk – mondta fanyar humorral a másik biztonsági őr.
A többiek annyira nem értékelték ezt a fajta fekete humort, kivéve Reiat, aki felnevetett. Végül elégették a tetemet.
– A főbejáratot bereteszelni azonnal! Bízom benne, nem lesz több efféle kellemetlen meglepetésünk.
– Drága bácsikám, nyugalom, minden a helyén lesz! – mosolyodott el Reia.
– Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés! – vágta rá az öreg némi fintorral az arcán.
– Uram, az egyik monitor ismeretlen lebegő tárgy közeledtét jelzi, lehet, hogy az idegenek újra visszatérnek?
– A Terallokra gondolsz!? Aligha akarnának ők újra idejönni! – mondta vállvetve Agor.
– Akkor mégis mi ez a jelzés a képernyőn?
– Ki fog az derülni cimborám! – szólalt meg érdes hangján az egyik közkatona.
Nagy kérdés, hogy érdemes-e megvárni őket, avagy inkább utazzanak át az új Földre. Kizárt dolog, hogy a sajátjukat megmentsék. Nem szabad várakozniuk, muszáj lesz menni.
– Talán fel tudom törni a jelszóval védett dokumentációt – mondta mosolyra hajló szájjal Ralph. – Annak idején blackhatként, azaz fekete hackerként tevékenykedtem.
– Ez remek hír! Akkor láss munkához, barátom! – szólalt meg Agor.
– Ha számításaim nem csalnak, maximum fél óra, azonnal intézkedem!
Reia tudta, mennyire fontos információ van tárolva a fájlokban, nagyon bízott benne, hogy Ralph sikerrel jár.
– Én is voltam hacker – jegyezte meg halkan Gardo. – Ha segítségre lenne szükséged, csak jelezz felém!
– Egyedül is megoldom, de köszönöm!
Ralph kevesebb, mint fél óra alatt feltörte a védelmet. Hála az égnek, a régi védelmi rendszer sokkal primitívebb volt, mint az újak. Immáron végre elolvashatták a régi feljegyzéseket. Reia nagyon izgatott lett, annak idején beleolvasott, és tudta, hogy rendkívül sok hasznos információt rejt az az egyetlen dokumentáció. Kiderült, hogy nincs megfelelő energiaforrás ahhoz, hogy az egész csapat átcsússzon az új Földre. Túl sokan voltak. Ezért Agor úgy döntött, hogy ki kell választani azt a pár kutatót, aki átmegy az új világba, a többiek pedig…
– Nekem muszáj lesz mennem, hisz kérdés vannak-e nők a másik bolygón, és termékenyek-e. Hát, hogy is fogalmazzak kedves tudós társaim, nagy fába vágtuk a fejszénket!
– Soha ne add fel, én is csapattal tartok! – mondta határozottan a másik hölgy…
Szentes, 2024. 05. 04.
