A létért küzdve
Eddigi nem is olyan rövid életem során evidenciának tartottam az állandó távolodást a rossztól és közeledést a jó felé. Ezt egy belső késztetésként éltem meg és ez tartott engem mozgásban. Viszont a mozgás lelki energiát fogyaszt, nem is keveset. Sajnos nem igazán sikerült a rossztól annyira eltávolodnom, mintsem szerettem volna. Az eredménytelenségből fakadó belső feszültség még annál is több energiát emészt fel. Rájöttem, hogy egy idő után, ha nem tudok feltöltődni, akkor az érzelmi túlterhelés következtében lemerülök és a lelki egyensúly felborulása miatt akár még a kiégésig is eljuthatok. Ezért úgy döntöttem, a mai naptól fogva másként közelítem meg a dolgot.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak évekkel ezelőtt és tettem is azért, hogy úgy legyen ahogy elgondoltam…
Lassan, óvatosan ereszkedtem le a hegy tetejéről, mert a mostani esős idők beköszöntével eléggé csúszósak lettek ezek a kavicsokkal borított kis ösvények. Napi betevőmért indultam a közeli kis városba, ahol nap mint nap megpróbáltam – néha sikerrel, néha kevésbé – a létfenntartásomhoz nélkülözhetetlen dolgokat beszerezni. Idestova már tíz hosszú esztendeje élek a hegy tetején egyedül, egy barlangban keresve a lelki békét és megnyugvást.
Zaklatott voltam, devalvált és úgy éreztem, céltalan az életem. Sajnos az elmúlt hosszú évek alatt sem találtam meg a lelki békémet, amit annyira kerestem. Hiányérzetem volt. Mire elértem a közeli falu szélét már elrévedtem egy emlékképben.
Talán harminc éves lehettem és törtető, világot meg nem értő ember, mikor szülőfalum „bolondjával”, Józsi bácsival összefutottam a folyót segélyező töltésen, életem addigi egyik legnehezebb helyzetében.
– Lekéstem a buszt – mondtam neki szégyenkezve. – Elkések a munkából és kipenderítenek. Nem lesz munka, nem lesz pénz sem – mondtam, és ismét indultam volna tovább.
– Aha – mondta. – Ez a baj? Fiam, az a baj, ha nem kel fel a nap. Az a baj, ha nem szül az asszony. Az a baj, ha beteg lészel. Ez egy probléma, amit meg kell oldani – mondta.
– Azt tenném. Sietek – válaszoltam türelmetlenül.
– Gyalog? – böffentette. – Ebédezni odaérsz. – Erre megfordult, és a vízpart felé indulva faképnél hagyott.
Néztem utána, és azon gondolkodtam, hogy tényleg bolond-e az öreg, vagy csak másként látja a világot, mint én. Másként számolja az időt. Más dolgokat tart fontosnak.
Elindultam a töltésen a város felé. A reggeli derengésen át felsejlett a templom tornya. Emlékek tolultak fel bennem a gyerekkoromból. Itt futkostunk egész nap mezítláb a kavicsokon és szőttük az álmaink halóját.
Űrhajós, hajóskapitány leszek – mondtuk egymásnak, és hittünk is benne, hogy így lesz.
Hősök váltak ezekből a szutykos kis lurkókból? Nem. Szegény, a létezésért küzdő testekké váltak. Mi veszett el? Mi hiányzott?
Nekem vajon mi hiányzik? Mi hajt előre, mivé válok? Lett munkám, de a jövőkép félelemmel tölt el. Olvastam valaha egy könyvet, már nem emlékszem, melyik népről. A falusi iskola tanítója – nekünk, gyerekeknek Juli néni, másnak Juliska – adta a kezembe.
Azok az emberek beletörődtek a létük kerete szabta határok sérthetetlenségébe. A hitük segítette az életük elviselését. Engem mi segít? Már nincs hitem sem. Elveszett.
Kissé lelassította a lépteimet a sok feltoluló emlék. Már Józsi bátyám körvonala is eltűnt a párában. Mint a múlt szelleme, olybá tűnt az alakjának emléke.
Itt születtem, és valószínűleg itt is ér a kaszás csontkeze. Mint anyám ölében, úgy éreztem magam ebben a kis faluban, melynek meghittségét magam mögött akarom hagyni. Itt hagyni a kényelmes punnyadtságot egy számomra ismeretlen, vad világ sodrásáért.
– Azok az idegen népek – dörmögtem a bajuszom alatt. – Nekik van igazuk. Viszont van erős hitük, hogy tettelenséggé tudják váltani.
Elnéztem a folyó párában úszó tükrét, azután mélyen a gondolataimba merülve elindultam.
Elindultam hazafelé.
Rég volt, talán igaz sem volt, mikor ezt a beszélgetést lefolytattam. Megtorpanva elöntött a reménytelenség érzete. Egyik világban sem találtam a helyem. Eltávolodásom a társadalomtól még nem hozta meg a belé fektetett bizalmamat. Van kiút a számomra?
