A halál árnyékában
Az est a hűvös szellő kíséretében kavarta a bíborra festett csatatéren lobogó tépett zászlókat, és a két talpon maradt harcos véráztatta haját egyaránt. Az éjfekete égbolt alatt összecsapott a két ismeretlen, mint árnyak az élet és a halál mezsgyéje között. A hold félhomályos fénye csak tompán világított a csatatéren, de pont elég volt ahhoz, hogy megvilágítsa a kardok éles fényű pengéit.
Az egyik harcos, magas és széles vállú, egy hatalmas, kétkezes pallossal támadott, míg a másik, könnyed és gyors mozdulatokkal egy hosszú, ívelt pengével válaszolt minden csapásra. A barbár a fegyvermester ellen. Radagason már régen nem volt hasonló párbaj. A kenton barbárok és a silasi fegyvermesterek békében álltak egymással, de nem azon a véráztatta éjszakán. Akkor, ott ők nem a népüket képviselték, hanem két zsoldos állt egymással szemben, amikor már mindenki elhullott körülöttük. Nem volt semmi magasztos, vagy előkelő az összecsapásukban, csupán hataloméhes nemesek kicsinyes érdekeit képviselték, mert jól megfizették őket. Ha életük folyója más utat választ magának, talán még barátok is lehettek volna, de azon az éjszakán ellenfelekként álltak egymással szemben.
A harc kezdete olyan volt, mint egy villámcsapás: hirtelen, vakító és kegyetlen. A két harcos ügyesen mozgott, mintha táncolnának a halál szellemével. Súlyos és gyors csapások követték egymást. Támadások és hárítások, ahogy a kétkezes pallos és a mesterpenge dallamosan egymásnak feszült. A kenton könnyűszerrel tartotta a lépést a fegyvermesterrel, ami meglepte ellenfelét.
Ahogy a harc lendülete fokozódott, úgy váltak a mozdulatok egyre sebesebbé és hatékonyabbá. A két harcos közötti küzdelem olyan volt, mint egy ősi tánc, melyet csak a legkiválóbbak érthettek meg.
A barbár, egy a fiatal és lendületes harcos volt, aki mesterien forgatta embernagyságú pallosát, mintha az egy lenne vele. Minden mozdulata precíz volt, ahogy a fegyvert kanyarította és húzta a levegőben, készülve a következő csapásra. Szemei lángoltak az elszántságtól, miközben a támadásokat irányította.
Látszott, hogy a silasi egy tapasztalt és ravasz ellenfél. Az ő mozdulatai ugyanolyan folyékonyak voltak, mint a hömpölygő víz, mely egy forró nyári napon ömlik tengerbe. A mesterpenge könnyedén és elegánsan siklott a levegőben, mintha csak táncot járna a halál vékony fonalán.
A küzdelem hangja megtöltötte a teret a fém csattogásával és a kemény ütközések zenéjével. Az összecsapás kiegyenlített volt, mindketten próbáltak előnyt szerezni a másik felett. A harc hosszasan folyt, egyikük sem engedett a másiknak, de a harcos szív dobogása és a vágy, hogy győzedelmeskedjenek a másik felett, hajtotta őket előre.
A sors egy kacifántos játékot játszott azon az éjjelen. Az egyiküknek nyernie kellett, amikor a másik egy óvatlan pillanatban elbukott. Talán figyelmetlen volt, talán csak a fáradtság vett erőt rajta egy szempillantásra. Bárhogy is történt, az életével fizetett azért a pillanatért. A pallos keresztül vágta a silasit deréktájban, aki két darabban terült el a földön.
A kenton egymaga maradt a csatatéren. Némán emelete fel kardját a levegőbe, mint egy győztes isten, akinek a harc döntő pillanatának emlékei lüktettek az ereiben. A körülötte lévő csendben csak a zihálása hallatszott, miközben megfáradt teste lassan kiszabadult a harci izgalom fogságából. A győzelem édes íze még mindig ott lengedezett a levegőben, és az ifjú kenton szíve tele volt büszkeséggel és megkönnyebbüléssel.
Ámde a győzelem ára nagy volt, ahogy a sors fonta körmönfont fonalát.
A barbár is megsérült, és sebei a halál érintését hordozták. A silasi mesterpenge sem tévesztett célt minden alkalommal, de addig a pillanatig az ifjú észre sem vette a precíz vágásokat, melyek utat találtak a húsba és az inakba. A fájdalom éles és elmondhatatlan volt, ahogy az elméje kezdett kitisztulni, és a harci mámor szertefoszlott, majd mindent elborított az érzés, amely átvette elméje felett az irányítást. A kenton térdei megrogytak, szívverése lassúvá és gyengévé vált, miközben egy láthatatlan hideg kéz lassan magába szívta az életerejét.
Egy darabig pallosa markolatába kapaszkodott, majd elterült a csatatéren, arcának árnyékában a halál hideg leheletével. A lélegzete egyre nehezebbé vált, mert a levegő már képtelen volt betölteni tüdejét, amely kezdett megtelni vérrel. A sötétben csak a csillagok világítottak, mintha csak a haláltusáját figyelték volna.
A kenton még utoljára megpróbált mozdulni, de teste nem engedelmeskedett neki többé. A fájdalom elviselhetetlen volt, minden egyes levegővétel egy újabb kínzásnak tűnt, és az élet apró cseppjei lassan kifolytak belőle.
A régi emlékek örvénye kavargott elméjében, emlékek a gyermekkoráról, az elveszett szerelmekről és a győztes csatákról. Az élet utolsó pillanataiban, amikor a halál árnyéka lassan magába szippantotta őt, az ifjú harcos úgy érezte, mintha egy végső utazásra indulna, ahol az ismeretlen várja őt. Szemei nehezek voltak és lassan behunyta őket. Legutolsó gondolata a szeretteire terelődött, akiket maga mögött hagyott, és már hosszú évek óta nem hallottak felőle. Az élet utolsó lélegzetvétele lassan elszállt, mint egy elfújt gyertyaláng a némaságban.
A csillagok fénye is elhomályosult, ahogy a bátor kenton elmúlt a világból. A halál árnyékában elszállt, mint egy könnyű pára a reggeli napsütésben, és teste visszatért oda, ahonnan egyszer az életet kapta.
A csatatér néma maradt, csak a szél susogott a holtak sírásán, és a csillagok fénysugarai pislákoltak az éjszakában, melyek örökre őrizni szeretnék az értelmetlen csata emlékét.
