A parancsnok
Kereken harmincöt évet húzott le a seregben. Katonacsaládból származott, katonának nevelték és ő is katonának nevelte a fiait. Húsz éve már, hogy nyugállományba vonult, azóta – néhány parádét, fogadást és temetést leszámítva – nem is viselt egyenruhát. A fővárostól egy órányira élt egy nem túl hivalkodó birtokon. Gazdálkodott, esténként nagyokat sétált, és nem nagyon gondolt a régi időkre.
Az utóbbi években aztán hallott ezt-azt. Már a nagy népmozgalmak idején, de különösen a változás után, a régi bajtársak suttogni kezdtek a készülődő számonkérésről. Hírek érkeztek személyes bosszúról, önbíráskodásról, halállistákról. Aztán az új kormány hivatalosan is létrehozta a vizsgálóbizottságokat és a rögtönítélő bíróságot. Nem nagyon törődött vele. Aztán egy napon egy osztag érkezett érte, és az egész családja szeme láttára letartóztatták és elhurcolták. Rögtön tudta, mi lesz a vád. Tudta azt is, hogy bűnös. És azt is, milyen ítélet vár rá.
– Tehát akkor… Elkezdjük rögzíteni a vallomását. A kérdésekre válaszoljon, és lehetőleg pontos, tömör válaszokra szorítkozzon! – a fiatal kihallgatótiszt láthatóan zavarban volt. – Figyelmeztetem, hogy amennyiben nem hajlandó együttműködni…
– …akkor a megfelelő törvény megfelelő paragrafusa értelmében jogosultak erőszakot alkalmazni. Tudom, fiam, tudom. Megspórolhatjuk ezt a részt, mindkettőnknek egyszerűbb lesz így.
– Felszólítom, hogy ne szóljon közbe, és csak kérdésre válaszoljon!
– Az én időmben még a „kérem” volt a módi – mosolyodott el. Persze az is igaz – tette hozzá gondolatban –, hogy abban az időben már cafatokban lenne a vesém, és nem látnék ki a dagadt szemeimen…
– Ön tehát a kérdéses időben a városi rendvédelem parancsnoka volt. Határozza meg pontosan a feladatkörét!
– A belbiztonsági erők városi parancsnoka voltam. Az utasításaimat az országos parancsnokságtól, illetve különösen fontos ügyek esetén közvetlenül a politikai vezetéstől kaptam.
– Mi volt a belbiztonsági erők feladata?
– A városi közrend fenntartása. Ebbe beletartozott a köznapi értelemben vett bűnüldözés, továbbá politikai mozgalmak feltérképezése, megfigyelése, adott esetben felszámolása. Zendülés esetén katonai akciót is végrehajthattunk a város határain belül.
– Milyen kapcsolatban álltak a megszálló erőkkel?
– Békeidőben csak formális együttműködés volt. Olykor hajtottunk végre közös akciókat, de ez nagyon ritka volt. Az én szolgálati időmben kétszer, nem, várjon, háromszor fordult elő ilyesmi. Külön rendelet határozta meg, meglehetősen pontosan, mely területek kinek az ellenőrzése alá tartoznak. Ennyi év távlatából a pontos földrajzi adatokra már nem emlékszem, de az egyszerűség kedvéért fogalmazhatunk úgy, hogy a város határain belül mi, a városon kívül ők rendelkeztek intézkedési jogokkal. Háború, vagy az egész országra kiterjesztett rendkívüli állapot esetén speciális szabályok léptek életbe, de a mi esetünkben ilyenről nem volt szó.
– Akkor tehát semmilyen együttműködés nem volt a szóban forgó cselekmények idején?
– Mindössze annyi, hogy nem hivatalosan megállapodtunk, hogy lezárják a városból kivezető utakat.
– Politikai megállapodás született ez ügyben?
– Ha volt is, én nem tudok róla.
– Értem. A tárgyalt események idején ön végig a városban tartózkodott?
– Igen. Az elejétől a végéig én voltam az akció irányítója.
– Idézze fel, mikor, kitől, milyen formában kapta meg a parancsot, és pontosan mit tartalmazott az utasítás!
Egy pillanatig elgondolkodott. Úgy tűnt, mint aki próbál kutakodni az elsüllyedőben lévő emlékek között, hátha nyomára akad valaminek. Valójában mindenre pontosan emlékezett. Mintha csak tegnap történt volna. Sőt most, ennyi év távlatából talán még inkább kiélesedett a kép, mert lekoptak róla a felesleges részletek.
– Egy futár hozta közvetlenül a fővárosból. A szigorúan titkos és különösen fontos minősítésű utasítások esetén ez volt a bevett eljárás.
A parancsnoki szállás erkélyén állt és éppen a bicskájával farigcsált, amikor a futár berobogott a térre. Még a verejtékének a szagára is emlékezett, miközben merev tisztelgéssel átnyújtja a lezárt üzenetet.
– Idézze a parancs szövegét, amennyire csak lehet, pontosan!
A parancs… Néhány rövid mondat volt az egész. Miközben olvasta, érezte, ahogy kiszáll az erő a lábaiból. Erőltette magát, hogy ne tántorodjon meg. A torka kiszáradt, a háta csatakosra izzadt egyetlen pillanat alatt. Ugyanazon a hideg, száraz katonai bikkfanyelven íródott, mint a több ezer másik, amit élete során végrehajtott, vagy kiadott.
„Őfelsége, a Király nevében!
Elrendelem, hogy likvidálják az összes két éves, vagy annál fiatalabb gyermeket Betlehem város területén! A hadművelet megtervezésére és végrehajtására külön végrehajtási utasítás nincs, ezt a városparancsnokság saját hatáskörben dolgozza ki! A hadművelet öt napon belül végrehajtandó!
A Belbiztonsági Erők Országos Parancsnoka s.k.”
Valószínűtlenül üresen kongtak az elméjében ezek a szavak. Egyetlen másodpercre mindent felemésztő, felfoghatatlanul perzselő gyűlöletet érzett maga iránt. De aztán tisztelgett, biccentve útjára engedte a futárt és a következő percben már a parancs végrehajtásának megszervezésén törte a fejét.
– Nem tudom már szó szerint felidézni – nézett a kihallgatójára – de a tartalmát tekintve, amennyire emlékszem, nagyjából az szerepelt benne, ami aztán történt. Amiért most itt vagyok.
– Hogyan szervezték meg az akciót?
– Körzetekre osztottuk a várost. Úgy rémlik, talán hat, vagy hét körzet volt. Mindegyik körzet élére alparancsnokokat neveztem ki, akik a helyszínen irányítottak és közvetlenül nekem jelentettek.
– Ön nem volt jelen a kivégzéseknél?
– Nem, én végig a főhadiszálláson voltam.
– Milyen utasításokat kaptak öntől a körzetparancsnokok?
– Nem voltak teljesen pontos nyilvántartások, és a népszámlálás miatt a szokásosnál jóval több ember tartózkodott a városban. Ezért a parancsban úgy fogalmaztam, hogy a „kétéves forma” gyermekek esetében járjanak el a parancsnak megfelelően. A hatékonyabb és gördülékenyebb végrehajtás végett négyfős osztagokat állítottunk fel, amelyek parancsnokai gyermekes férfiak voltak. Ők személyes tapasztalataik alapján jó közelítéssel meg tudták határozni a megfelelő korú célpontokat.
Azt nem tette hozzá, hogy az akció megkezdése előtt az emberei három órát kaptak, hogy a saját családjukat biztonságba helyezzék a városon kívül. Ő maga azonnal átrobogott a parancsnoki rezidenciára, és utasította a feleségét, hogy tüstént induljanak a gyerekekkel a vidéki birtokukra. Az asszony nem kérdezett semmit. De miután visszatért a városba, látszott a szemén, hogy napok óta nem aludt, és hogy napokon át sírt. Soha egy szót sem szólt arról, amit a férje tett. Csak a fény aludt ki a tekintetében. Az a fény, amibe a férje valamikor beleszeretett.
– Volt-e valamilyen utasítás arra az esetre, ha a művelet zendülést eredményezne?
– Ennek elkerülése érdekében kifejezetten hangsúlyoztam napiparancsaimban az időtényező fontosságát. Az akció végrehajtásának idejére a római hatóságok – kérésünkre – felfüggesztették a népszámlálással kapcsolatos tevékenységüket, így a szokásosnál jóval kisebb tömeg volt az utcákon.
– Volt-e tudomása túlkapásokról? Ezzel kapcsolatosan adott-e ki bármilyen szabályozást? Történt-e felelősségre vonás ilyen eset miatt?
– Túlkapásokról hallottunk, az elejétől fogva. A későbbiekben kivizsgáltuk az eseteket, de két-három eset kivételével felmentő döntés született.
– Volt-e példa parancsmegtagadásra?
– Kettőről tudok. Mindkét esetben azonnali, helyszíni kivégzésre került sor. Ez a katonai szabályzatból következett.
– Az akciót követően a politikai vezetés hogyan értékelte az önök tevékenységét?
– Mind a királyi udvar, mind az országos parancsnokság elismerését fejezte ki. Én magam magas kitüntetést kaptam, személyesen Heródes királytól, emellett soron kívül előléptettek.
A fiatal tiszt letette az iratokat az asztalra. Intett a jegyzőkönyvvezetőnek, aki abbahagyta az írást. A vádlottra nézett.
– Mondja, érzett valaha valamit azzal kapcsolatban, amit tett?
– Nem arra képeztek ki, hogy érezzek bármit is.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Aztán a tiszt felállt, megigazította az egyenruháját és kihúzta magát.
– A kihallgatásnak vége. A rögtönítélő bíróság a vallomása és a bizonyítékok alapján egy órán belül meghozza az ítéletet. Önt addig visszakísérik a cellájába.
Betlehem egykori városparancsnoka az asztalon pislogó mécses lángját nézte, aztán a rácsot, amin a láng rajzolta árnyak ugráltak. Erről eszébe jutott egy játék, amit a legkisebb unokájával szoktak játszani. Kétéves, pontosan annyi, mint a fia volt, amikor a mészárlások zajlottak. Édes szőlőt szokott szedni neki, és könnybe lábadt szemmel nézi, ahogy pufók ujjaival egyenként lecsippenti a szemeket.
Léptek kopogtak a folyosón, aztán kulcsok csörgése hallatszott.
– Vádlott, álljon fel!
Vigyázzba vágta magát, elegánsan, pontosan az előírás szerint.
– Önt bűnösnek találták népirtás és a megszállókkal való kollaborálás vádjában. A bíróság ezért halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Fellebbezésnek helye nincs. Az ítélet azonnal végrehajtandó. Kíván-e mondani valamit az utolsó szó jogán?
Nem volt mondanivalója.
A bíróság tagjai elhagyták a helyiséget. Pár perccel később megérkeztek az ítéletvégrehajtók. Hátrakötözött kézzel kivezették a börtönudvar falának egy megvilágított szakasza mellé. A kivégzésre kijelölt katonák parancsra alakzatba fejlődtek.
Utolsó gondolata – miközben a fáklyák lobbanó fényébe nézett – a felesége hajának illata volt. És az alkony, a nyári alkony a birtok dombjai fölött.
