Linktár

Előléptetés

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/3 számában.

A liftből kilépve átfutott rajta, hogy talán mégis az eperszínű ruhát kellett volna felvennie. Most már ugyan teljesen mindegy volt, de arra megfelelt ez a töprengés, hogy lefoglalja a figyelmét. Egyáltalán, hogy teljen az idő, amely most, a cél előtti utolsó percekben mintha megállt volna. Tizennyolc hosszú éve dolgozott ezért a napért. Hétvégéket, ünnepeket, éjszakákat áldozott fel érte. A fiatal éveit, a házasságát, mindazt, amit mások boldogságnak hívnak. Mindez egy pillanatig sem zavarta. Csak a kisfia félszeg, örökké várakozó tekintete volt, ami olykor bele-belemart a szívébe. A felnőtt férfi szemében, aki valaha ez a kisfiú volt, már nincs várakozás, csak közöny és idegenség. Az ő boldogtalan gyermekkorán át vezetett az út eddig a pillanatig.

Sötétbarna szőnyeg vezetett a nagyfőnök irodájának súlyos tölgyfa ajtajáig. Mielőtt lenyomta a kilincset, azokra gondolt, akik odabent várják. Érte vannak ott, az ő kedvéért maradtak bent a már kiürült, hatalmas irodaházban, amely úgy magasodott a téli éjszakába temetkező város fölé, akár egy könyörtelen pogány istenség temploma.

– Szervusz Ildikó! – szólalt meg Dénes, a nagyfőnök helyettese. – Kérlek, foglalj helyet! Az igazgatótanács nevében szeretném közölni, hogy értékeltük az eddigi munkádat és elkötelezettségedet a cég iránt.

Az ovális tárgyalóasztalt körbeülő hét ember – többségük korosodó, túlsúlyos férfi, akiknek hanyatlását nem takarhatta el sem a festett haj, sem a ráncfelvarrás, sem a jól szabott öltöny – enyhén előre dőlve könyökölt, merev derékkal, mozdulatlanul. Mosolyukat mintha késpengével metszették volna bele simára borotvált arcukba.

Az ötven év körüli Adél – az egyetlen nő az irodában Ildikón kívül – jéghideg tekintetű, kíméletlen ragadozó volt. Halványrózsaszín műkörmei épp csak egy gondolatnyival nyúltak túl csontos ujjai végén. Dekoltázsa egy sejtésnyire látni engedte ráncosodó májfoltos melleit. Arany karkötője alig hallhatóan odakoccant a faragott asztallaphoz, amint egy pillanatra megmozdult, hogy lábait keresztbe tegye.

– Azt hiszem, mindannyian egyetértünk a jelenlévőkkel abban – folytatta Dénes, aki a nagyfőnök asztala mellett állt –, hogy keményen megdolgoztál azért, hogy ma itt lehess. Már csak a dolog formai – de azért nagyon fontos – részét kell megejtenünk, hogy te is a csapatunk teljes jogú tagjává válhass. Kérlek! Erre parancsolj!

Ildikó közelebb lépett. Szemével közben a nagyfőnök tekintetét kereste, de az beleveszett valami különös homályba. Csak ritkás fehér haja, tömzsi nyaka, arcának mély árkai látszottak. Pecsétgyűrűs keze hatalmas íróasztalán pihent, petyhüdten, fakófehéren, akár egy halotté a ravatalon.

Tétova mozdulatokkal elkezdte kigombolni szürke felsőjét. Hosszú ideje nem vetkőzött le senki előtt. Férjével már rég külön szobában aludtak, orvosra nem volt szüksége, strandon pedig egyetemista kora óta nem járt. Utoljára akkor érezte magát ennyire szégyenlősnek, amikor gimnazista korában együtt kellett öltöznie az osztálytársaival, akik – legalábbis akkor úgy érezte – mind sokkal érettebbek voltak nála. Testén ugyan lassacskán otthagyta nyomát a negyvenhét év, az irodai lét, a rendszertelen táplálkozás, a kialvatlanság, most mégsem külseje vélt hibáinak szólt ez az érzés. Izgatott volt, egy ezerszeresen kiérdemelt, kiharcolt siker küszöbén, egy új világ kapujában állt, és ez szinte megbénította.

A szoknya cipzárja egy kissé akadt – egy szörnyű pillanatig úgy érezte képtelen lesz lehúzni. Közben egy apró, mentegetőző mosollyal felnézett. A mellette ülő ősz hajú, sápadt férfi simára borotvált arca enyhén rángatózott, fekete nyelve lassan végignyalta cserepes ajkait. Adél gondosan manikűrözött ujjai megnyúltak és vékony póklábakként terültek szét az asztalon.

Végül megszabadult az utolsó ruhadarabtól is. Gondosan összehajtogatta és a székére helyezte őket, majd óvatosan felfeküdt az asztal közepére. A sima felület meglepően hideg volt, érezte, hogy az egész teste libabőrös lett. A plafont nézte, a hófehér neon szórt fényét. Egy pillanatra a műtő jutott eszébe, ahol Zsolt megszületett. Akkor nézte így a fényt, mozdulatlanul, az altatótól lassan elkábulva, mielőtt az orvosok kimetszették belőle a fia testét. A fiáét, akit már évek óta nem látott.

Az első harapás injekciós tű szúrásaira emlékeztetett. Kicsit kellemetlen volt ugyan, de sokkal nagyobb fájdalomra számított, így inkább megnyugvás töltötte el, miközben érezte vérének melegét, ahogy végigcsorog csupasz bőrén. Aztán a tűszúrások ellepték a testét, a neon fénye homályossá vált, majd halványulni kezdett. Egyre távolabbról hallotta a cuppogó hangokat, a furcsa morgást, a belőle táplálkozó rángó testekből áradó különös dongó-zümmögő hangot. Még érezte, hogy haja és fejbőre – akár egy kalap, amit váratlanul felkap a szél – eltűnik, a világ elé tárva koponyájának csupasz tetejét, aztán minden elsötétült.


Az asztal tíz perc múlva teljesen tiszta volt. Az irodában semmi más nem hallatszott, csak a rángó hüllőtestek neszei. Csápok tekeregtek egymásba fonódva az asztal körül mindenfelé a vérfoltos szőnyegen, egészen az iroda hangszigetelt ajtajáig.

Aztán lassan mind a nagyfőnök felé fordultak. A roppant teremtmény hátrébb húzódott az asztaltól és hátát a falnak támasztotta. Teste lassú hullámzásba kezdett a zöldesszürke pikkelyek alatt, pórusaiból sárgás nedv tört elő, amely rátapadt a világosbarna faburkolatra és a falat díszítő festményekre. Izmai megfeszültek, hosszú érdes nyelve ostorként csattogott, torkából mély, fájdalmas hang bugyogott elő. A teremtés fájdalma járta át.

A többiek mozdulatlanul nézték, üres hüllőtekintetükből kékesfehér fény tükröződött vissza homályosan. Csak csápjaik mozogtak, lassan és puhán, egyre inkább egy ritmusra, és végül már együtt lüktettek, mintha egyetlen szív, a föléjük magasodó sötét teremtő szíve pumpálná beléjük a ragacsos, fekete vért.

Az óriási vonagló test közepén emberfej nagyságú rés nyílt. Sötét, habos vér csorgott belőle, majd a nyílásból, az inakat szétfeszítve egy test kezdett lassan előtűnni. A főnök izmai még egyszer megfeszültek, torkából sóhaj – halk, emberi sóhaj – szállt fel, majd a test egy pillantás alatt kicsusszant, és nedves, csattanó hangot adva elterült az iroda padlóján. A nagyfőnök fáradtan roskadt össze, fatörzs vastagságú csápjai ernyedten terültek el a földön, póklábai hatalmas teste alá gyűrve tűntek el a vérhabos iszapban.

A többiek közben gyengéden letisztogatták a szőnyegen heverő magatehetetlen testet. Amikor már egy csepp vér sem volt rajta, az egyikük – óvatosan, ahogy egy anya emeli fel újszülött gyermekét – az asztal közepére helyezte. Arcából finoman félresöpörte a kissé még nedves hajfürtöket. Az enyhén csiklandó érzésre Ildikó felébredt.

Korábbi élete emlékei ködösen még ott éltek tudata peremén, de jól tudta, rövidesen elsüllyednek majd a feledésben, akár az álmok nagy része az ébredés után. Felült, leszállt az asztalról, s lassan elkezdte felvenni ruháit, amit egy ismeretlen már odakészített neki egy székre, szépen összehajtogatva. Miközben öltözködött, az őt körbeállókra nézett. Látta, ahogy testük lassan átalakul, kisebb lesz, visszabújik abba a hitvány kéregbe, amely mostantól az ő maszkja és álruhája is lesz. Ami mögött ott lapul mindannyiuk igazi valója, és a vágy, a csillapíthatatlan örök éhség, amivel egy nap felfalják majd az egész világot.