Linktár

Feledékeny szőkeség

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/2 számában.

Reggel vidáman ébredek, és tudván, milyen szétszórt vagyok, lefuttatok egy rutinellenőrzést magamon. Karok, lábak rendben, szem oké, szív a helyén, állapítom meg elégedetten, aztán beugrik, hogy nem ártana vécére menni. Tíz esetben hétszer a munkahelyem felé haladva támad rám a pisilési inger, általában a legnagyobb dugóban.

Ráadásul a hivatalba induláskor csak a legritkább esetben találom meg elsőre a kocsimat.

Mindig elfelejtem, hová parkoltam az este, mivel kétszer ugyanoda még sohasem sikerült letennem a járgányt. Ezúttal viszont meglepően hamar ráakadok az Opelra két háztömbbel arrébb, egy óvoda előtt, ami azért meglepő, mert nincs is gyerekem.

Örömömet alig csorbítja, hogy közben rájövök, a kocsi kulcsait otthon felejtettem.

Szerencsére akad belőlük tartalék: a kesztyűtartóban. A közeli építkezésről szerzek egy fél téglát, és izmos segédmunkások füttykoncertjétől kísérve betöröm a volán felőli ablakot. A riasztó harsány vijjogásával mit sem törődve hanyagul lesöpröm a vezetőülésre hullott üvegszilánkokat, majd elhelyezkedek a kormány mögött, és rátalálok az otthon feledettnek hitt kulcsokra a pót-ajtónyitókkal összeölelkezve a kesztyűtartóban.

Egy kis manikűrollóval elvágom a riasztó vezetékét, aztán elstartolok a csotrogánnyal, és a forgalomba sorolok. Próbálok feltűnés nélkül a többi munkába igyekvő balfék közé vegyülni.

Kis idő múlva bejutok egy lila toronyház előtt kiépített parkolóba, későn ébredve rá, hogy a vele átellenben elhelyezkedő, érdekesen barna felhőkarcolóban folytatom rendszerjobbító tevékenységemet.

Hogy miért adom elő ezt az őrületet minden áldott reggel, magam sem tudom, de szitkozódva átgurulok a másik építmény elé. Miután sikerül helyet találnom, felsuhanok a D-szárnyban várakozó lifttel a huszadikra, majd ugyanazzal a svunggal vissza a tizenkettedikre, míg végül ráeszmélek, hogy az X-blokkban dolgozom az épület túl felén. Szokásos reggeli haláltáncom ellenére mégis időben húzom le személyi kártyámat, amin újra meg újra meglepődöm.

A bejáratnál feltartóztat Júlia kisasszony, az árgus tekintetű irodavezető, és közli, hogy kénytelen leszek orvosi vizsgálattal kezdeni a napot, mert tegnap gyors mentális leépüléssel járó agyhártyagyulladás vírust találtak a postázóban, ami jó néhány kollégámból két lábon járó karalábét csinált. Hozzáteszi, hogy valójában maga sem érti, ugyan miféle változást idézhetne elő egy ilyen fertőzés a habitusomban, de kivétel nélkül mindenkinek végre kell hajtania a CT-tesztet a kórokozó feltételezett mesterséges mivoltának okán. A hatóságok nagy feneket kerítettek minden vélt vagy valós terroristafenyegetésnek, miután a Hezbollah egyik öngyilkos merénylője 2037-ben mindenestől leradírozta a térképről a Parlamentet.

Júlia egy Keanu Reeves kinézetű robotszolga őrizetére bíz, gyanítva, hogy kíséret nélkül órákon át bolyonganék az alagsorban leselejtezett nyomtatók között. A színésznagyágyúról mintázott kalauz bejön nekem; utána vetem magam, és lelkesen udvarolni kezdek neki, elfeledkezve róla, hogy a szimpatikus egyén szervetlen anyagból készült.

Hódolatom ellenére szívtelenül faképnél hagy az orvosi előtt.

Odabent unott hangulatú doktor fogad, én pedig engedelmesen a hűvös fémplatformra fekszem, mely besiklik velem a mögötte várakozó alagútba. Klausztrofóbia kerülget, miközben a rám boruló szerkezet fülsértően kattogni kezd. A befelé haladó szerkentyű nem jut velem dűlőre, végül sértődötten elhallgat. Kicsusszanok belőle, és farkasszemet nézek a zavartan köhécselő dokival, aki tanácstalanul forgatja a kezében szorongatott felvételt.

– Nos, Sügér kisasszony – hebegi –, valami nem stimmel... a teszt nem sikerült...
Kikapom kezéből a képet, hogy gomolygó sötétséggel szembesüljek.
– Haza kell mennem – közlöm sietve –, mert mindent bekapcsolva felejtettem. Ha nem intézkedek, eltűnhet az egész háztömb egy gázrobbanásban!
– De mára nincs kapacitásunk több tesztre – dadogja a doki –, viszont ha nincs tesztje, nem állhat munkába.
– Sebaj – legyintek –, legfeljebb kiveszek egy szabadnapot.
– De hát a vírus...
– Engem nem fenyeget az agyelhalás réme, abban biztos lehet! – nyugtatom meg, aztán elviharzok, mielőtt társalgásunk végképp elfajulna.

Magam sem értem, fénylény létemre, miért pont ezt a Sügér Annamária nevezetű szőke irodistát választottam ki lemásolásra. Maga a művelet jól sikerült; az eredetit egy villanással eltüntettem, hogy tökéletes reprodukciójaként beépüljek a pesti társadalomba. A problémát nem a hölgy külső paraméterei jelentették, hanem az eszement, szeleburdi személyisége. Mi a fenének kellett nekem az idiotizmusba hajló szétszórtságát is lekoppintanom?

Minden jel szerint már megint kihagytam a reggeli rituálé egyik alapelemét, amikor aprócska, készenléti fénypontból emberi lénnyé materializálódtam. Lelki szemem előtt megpróbálom visszapörgetni az ébredést követő eseményeket... Karok, lábak rendben, szem oké, szív a helyén...

Hát persze, szokás szerint előhívtam a fizikai testet, aztán az összes számomra szükségtelen belső szervet realizáltam, mindet oda, ahova kell, de basszus... az agyamat már megint elfelejtettem berakni!