Linktár

A fészek

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/1 számában.

73 millió évvel ezelőtt egy vidék, mit egyszer majd Góbi sivatagnak hívnak.

Aranyszemű felemelte a fejét. Az éjszakai ég tintakék boltozatán csillagok szikrázó tömegei húzódtak át. A láthatár sápadtkék sávja előtt nem tűnt fel párjának ismerős alakja. A hím velociraptor felszisszent, és az ösztönétől hajtva az orrával megpiszkálta a hasa alatt pihenő tojásokat. A kemény héjak biztonságában egy-egy gyermeke fejlődött. Semmit sem tudtak milyen kegyetlen a tojáson túli világ. A távolból halk vijjogás hallatszott, az égen egy fekete alak lusta szárnycsapásokkal repült végig.

Háromszor ment le a Nap azóta, hogy az apró fióka, aki majdan Aranyszemű lesz, kikelt a tojásból. A szülei elmentek táplálékot keresni, magára hagyva a fiatal hímet és négy testvérét. A fiókák a földbe ásott fészek körül kavarogtak. Bele-beleszimatoltak a levegőbe, megnéztek minden egyes követ. Beleástak a homokba zsákmány után kutatva. Az egyik apró nőstény lecsapott, és az állkapcsában egy skorpióval emelkedett fel.

Hirtelen egy árnyék csapott le rájuk. A fiókák ösztönszerűen összekuporodtak, a földhöz lapultak, hogy a tolluk elrejtse őket a sivatag homoksárga egyhangúságában. Csak Aranyszemű látta a támadót. Lusta szárnycsapásokkal emelkedett az ég felé, kampós csőrében a testvérének testével. Hatalmas szemei sárgán világítottak a sivatagi éjszakában.

Aranyszemű felszisszent, és széttárta a szárnyait, látva az égi vadászt. Fiókakorában megtanulta, hogyan meneküljön a bőrszárnyas rémek elől, akik gonosz rontásként szelték át a sivatag feletti eget, hatalmas szemeikkel zsákmány után kutatva. De ahogy fordult az idő, és Aranyszemű növekedett, már ő vadászott rájuk. Az égi vadász elejtése könnyű volt, mikor a földön pihent, vagy az egyik rövid életű patak vízéből kortyolt. Viszont ahogy közeledett a tojásainak kikelése, egyre inkább aggódott ezek miatt a fiókagyilkosok miatt.

A láthatár felé nézett, és beleszimatolt a levegőbe. A párja még mindig nem tűnt fel a láthatáron. A szél más szagot hozott…

Ki tudja mennyi ideje kelt fel a nap a homokdűnék felett. Aranyszemű már elhagyta a fészket. Már kellően nagy volt, hogy ő jelentsen fenyegetést a fészekrabló emlősökre és gyíkokra. Napról-napra egyre messzebb kalandozott a fészektől, míg egy szép napon már nem talált vissza. Az ifjú velociraptor nem hívta hangos rikoltással a szüleit. Karmai és fogai készen álltak arra, hogy élő húsba mélyedjenek, ahogy ő is készen állt arra, hogy felderítse a homokdűnék közötti vidéket. Napokkal később találkozott néhány hozzá hasonlóval. Két fiatal velociraptor hímmel, ahogy egy homokdűne tarajos háta árnyékában hűsöltek. Mikor Aranyszem beért a látóterükbe, azonnal beindultak az ösztöneik. Köröztek egymás körül, a végtagjaikkal csapkodva felkavarták a homokot, közben halkan kerregtek. Minden mozdulatuk, károgásuk egy üzenetet sugallt.

„Ez a terület az enyém”

Lebukott a nap, és ők békét kötöttek egymással. Egy valami vezette rá őket: az éhség. Elindultak hát húst keresni. Hamar rátaláltak a levegőben végigtekergő szagösvényre. Hús illata szállt, amiből már minden hő kiszállt, benne az állott vér párlatával. A három velociraptor élükön a csapat vezérével elindult a láthatatlan ösvényen, aminek a végén egy tetem hevert. Egy hatalmas páncélos test. Busa feje az oldalán hevert, a szájából elkékült nyelv lógott ki. Bár a halott pinacosaurus testét borító összenőtt szarupikkelyeken a velociraptorok gyenge fogai nem tudtak áthatolni, de a kis termetű ragadozóknak nem kellett lemondani a húsról. A növényevő torkán egy V alakú sebhely futott végig, a hasán és a farka közelében jókora hasítékok vöröslöttek. A velociraptorok hozzáláttak a húshoz. Aranyszemű nem szerette a döghúst. A test melege már régen távozott belőle, és nem lehetett érezni a vér ízét. Két falatot sem tudtak kitépni a tetemből, mikor a láthatáron feltűnt egy árnyék. A homokdűnék vonala fölé egy erőteljes, ormótlan fej emelkedett, ami után széles mellkas, kicsi karok emelkedtek, ahogy a teremtményt lassan előrehajtották hosszú és erőteljes madárszerű lábai, majd ide-oda lengő hosszú, izmos farka.

A hús a sivatagban érték volt. Egyszerre adott táplálékot és éltet adó vizet a homokdűnék birodalmában élő kis termetű ragadozóknak, mint a velociraptor, épp úgy, mint az olyan oázisok között vándorló otthontalan gigászoknak, mint a homokdűnéken átkelő zuchengtyrannus. A velociraptorok fenyegetően széttárták mellső végtagjaikat, ezzel igyekezve nagyobbnak mutatni magukat, közben fülsértő hangon károgtak és rikácsoltak, hogy a homok és forróság királyságába betolakodó ragadozót elriasszák.

A zuchengtyrannus közeledett feléjük, és bevetette a leghatásosabb fegyverét: a hangját. Halk moraj hagyja el a ragadozó pofáját, megrezgetve a levegőt. Az ő szemében a velociraptorok csak olyanok, mint a föld üregeiben rejtező apró gyíkok. Aranyszem és újdonsült társai visszavonulnak inkább… A zuchengtyrannus lehajtja fejét és hozzálát a tetemhez. Aranyszemű és a társai leheverednek a közeli homokdűne árnyékában, és várják a sorukat.

Az óriási ragadozó, amihez a szag tartozott, szerencsére nem jött a fészek közelébe. Gyakran vágtak át a sivatagon hatalmas növényevők csordái, az egyik oázisból a másikba vándorolva. A nyomukban pedig a rájuk vadászó ragadozók jártak. Azonban csak átutaztak a sivatagon, menekülve a szárazságtól, a szomjúságtól és az éhségtől, amit a sivatag jelentett. Aranyszem népe más volt. Az ő otthonuk a sivatag volt. Ismerték a módját, hogyan ugrasszák ki üregéből a pikkelyes és bundás állatokat. Hogy ejtsék el lesből a földön veszteglő tollas vagy bőrszárnyú zsákmányt. Megtanulták, hogyan ássák be magukat a homokba ha nem volt árnyék, védekezve a Nap tüze elől. Hogyan verődjenek csapatba, hogyan mozogjanak együtt, hogy elejthessék a náluk nagyobb zsákmányt. Az oázisok víztől és zsírtól kövér óriásai halottak voltak itt a sivatagban, míg a velociraptoroknak a sivársága otthont jelentett.

Aranyszemű az oldalához szorította a szárnyait, és még összébb húzta magát, hogy több jusson a testmelegéből a tojásainak. Ha reggel visszatér a párja, akkor majd ő fogja tovább melegíteni a tojásokat és őrizni a fészket, míg Aranyszemű megy el táplálékot keresni. Az utódok, a jövőjük soha nem fog őrizetlen maradni…

Elmúlt az utolsó homokvihar, és több már nem jött, mikor Aranyszemű találkozott a párjával. Egy fiatal hím, akivel Aranyszemű már sokszor vadászott, kiszagolta egy protoceratops nyomát. Az állat leszakadhatott a csordájától, így csábító célpontot jelentett. A hím egy magas homokdűne tetejére állva adta ki a vadászatra való hívást, amire négyen érkeztek, köztük Aranyszemű és még egy idős, szürkésbarna tollú nőstény. Együtt, jól begyakorolt mozdulatokkal eredtek a protoceratops nyomába, csatárláncba felfejlődve. Már azelőtt tudták, hogy óvatosnak kell lenniük, mikor megpillantották a homokdűnék között csavargó állatot. A őrotoceratops a sivatag másik ügyes túlélője volt. Karomszerű patáival éppúgy kiásta a föld alatt rejtező víztől duzzadó gumókat, mint az ott menedéket kereső gyíkokat és emlősöket. Kemény csőre fájdalmas sebeket okozott az avatatlan vadászon. A háta közepétől a farka végéig végighúzódó tolltüskék szúrása a legkitartóbbakat is elrémiszthette. És az állatok haragos harcosok voltak. Aranyszemű egyik vadásztársa harcba keveredett egyszer egy ilyen állattal. Hosszasan birkóztak a homokban, a protoceratops csőre pedig belevájt a velociraptor húsába. A harc hevében a homokdűne leomlott, és mind a két felet betemette. Ki tudja, hogy a sivatagi szél mikor varázsolja elő újra őket.

Ez a vadászat könnyen ment. A protoceratopszot beterelték két dűne közé. A velociraptorok pedig gyors léptekkel, halálos táncot járva köröztek körülötte. A Pprotoceratops igyekezett szemmel tartani őket… Egyszerre mutatva kemény csőrét és gallérját, miközben a velociraptorok újabb és újabb rohamra indultak ellene, azzal fenyegetve, hogy karmukkal és fogaikkal a húsába kapnak, aztán mikor a protoceratops már fáradtan zihált, lerohanták. Karmaikkal és fogaikkal átvájták a bőrét, miközben a vadászcsapat a homokra döntötték. Aranyszemű már akkor kiharapott egy darabot a protoceratopsból, mikor az még lélegzett.

Egy másik darab húst akkor ajándékozott oda a nősténynek, Homokszemnek, mikor a vadászat után megpihentek. Mikor szétszéledt a vadászcsapat ők ketten együtt maradtak… Aztán közösen fészket raktak…

Aranyszemű arra lett figyelmes, hogy a fészekhez egy alak közeledik. Erőteljes lábai és széles szárnyai voltak… A Hold sápadt fénye viszont nem a velociraptorok hosszú pofáját rajzolta ki. Hanem egy tojásrabló kampós csőrét. Sok hozzájuk hasonlatos állat élt a sivatagban és az oázisok környékén. Voltak, amelyek csak bogarakra és a csigákra jelentettek veszélyt, a nagyobbak pedig az oázisok fáit legelészték…

A tojásrabló is az év nagy részében csigákat és bogarakat evett. Azonban mikor eljött a sivatagban a tojásrakás időszaka, akkor egy sokkal finomabb és táplálóbb csemegére álltak át. Aranyszemű széttárta a szárnyait és dühösen sziszegett. Majd mikor a tojásrabló nem tágított, lassan felállt a fészkéről és megrázta a farkát, mire a rajta sorakozó tollak összerezzentek. A szeme sarkából észrevette a következő tojásrablót, aki hátulról rontott rá. Megperdült a saját tengelye körül, és felé harapott.

A következő már a tojásait akarta elszedni. Előreugrott, a testét borító piszkosfehér tollazat szinte egybeolvadt a hold által megvilágított sápadt homokkal.

Aranyszemű nem tágított. Ide-oda forgolódott, mint a protoceratops akkor. A tojásaiban a jövő van. Azok a fiókák, akik azután is növekedni fognak, hogy ő már nem lesz… Az egyik tojásrabló előreugrott, és elrohant a csőrében az egyik hosszúkás tojással. A másik utána eredt, hogy megszerezze az értékes és finom zsákmányt. Aranyszemű egyedül maradt a legnagyobb tojásrablóval, egy sebhelyes hímmel, aminek kerekded fején egy impozáns tolltaréj terpeszkedett.

Az előreiramodott, mire Aranyszemű leugrott a fészekről és pont a másik állat oldalához csapódott. A földre kerültek, és birkózni kezdtek. A velociraptor tompa fájdalmat érzett az oldalában, de karmát belevájta az ellenfele oldalába, az állkapcsa pedig összezárult annak hosszú nyakán. Minden dühét, és túlélési ösztönét beleadta a szorításba. Szárnyaival hevesen csapkodott, kisebb homokvihart kavart, amivel elvakította a tojásaira pályázó tolvajt.

Az nem sokára kiszenvedett… Aranyszem felállt, és megrázta magát. Törött bordáiból tompa sajgás áradt ki az oldalában. Érezte, hogy túl fogja élni… Viszont a küzdelem sok energiát kivett belőle. Rávethette volna magát a halott tojásrablóra, de inkább visszatért a fészekhez, hogy továbbra is megossza vele életének melegét.

Már hajnalodott, mikor párjának ismerős alakja feltűnt a láthatáron. Homokszem tért vissza, a szájában egy jókora gyíkkal…. Közösen fogyasztották el a tojásrabló húsát, és még a következő napra is maradt.

A megmaradt hús a legnagyobb kincs volt az ősidők a sivatagában.