Retina
– Lassan fogom levenni a kötést a szeméről. Először lehet, hogy csak világosságot, foltokat fog látni. Ne ijedjen meg, a transzplantáció remekül sikerült. Az új retinája életre kelti majd a világot. – Hallotta Attila a jól ismert hangot. Szép baritonjával mindig megnyugtatta a professzor.
– Professzor úr, kérem, jöjjön, várják a kettesben! – szólt be egy nővér.
– Máris megyek – mondta a doki, és kiment a szobából.
Attila lassan kinyitotta a szemét. Érezte, hogy valaki közelít az arcához.
– Na, mit látsz? − hallotta Barbara édes hangját.
– Valami nagy foltot, aminek pacsuli szaga van – suttogta sejtelmesen. – Még ilyenkor sem tudott komoly lenni.
A lány szájon csókolta, hosszú barna haja keretbe foglalta a férfi enyhén borostás arcát.
Vajon olyan szép ez a lány, mint amilyennek én látom a belső szememmel? – gondolta. Ez izgatta a legjobban. Ismerte minden porcikáját, illatát, hangját, és nemsokára láthatja is.
Kedd reggel már kész volt az indulásra, a folyosón várakozott, a fehér bot még a kezében volt a biztonság kedvéért, de már kezdett homályosan látni. Megérkezett Barbara.
– Na, drágám, megyünk haza – hallatszott ismét az imádott hang, és érezte, hogy egy női kéz bújik a karja és a teste közé. Finoman eltolta magától, és elindult nyílegyenesen a kijárat felé. Zengett a folyosó a lány tapsikolásától.
Beültek Barbara autójába, és húsz perc múlva már a Túri István úton parkoltak le a tömbház előtt, ahol Attila lakott. Csendes környék volt, a Soroksári Arborétum közelében. Budapesten ekkorra már lement a reggeli csúcs. A lány segített felvinni a cuccokat, és ment is vissza a munkahelyére.
Attila egyedül lakott a második emeleti panellakásban. Az ötvennégy négyzetméter minden zeg-zugát ismerte. A lépcsőház összes lépcsője a barátja volt. Minden lépcsőháznak egyénisége van. A sok étel szaga, ami összekeveredik, és így egy orrfacsaró eleggyé válik, a kiszűrődő zajok, beszédfoszlányok. Ennek az egyediségét az adta, hogy az egyik fém ablak úgy elvetemedett, hogy nem lehetett becsukni, ezért a szél mindig mozgatta, ami kísérteties nyikorgásban nyilvánult meg. Sportolni nem járt, de sokszor felment a negyedikre és vissza. Figyelt magára az étkezésnél is, nem szeretett volna elhízni. Mindennel fel volt szerelve a lakás, még tévéje is volt. Kicsit furcsállották a boltban, amikor vette, hallotta a susmogást – Minek neki a tévé, ha nem látja? –, de neki kellett az illúzió. A számítógépasztala is az ablaknál volt, mint általában a látó emberek lakásában, pedig ő teljes sötétségben élt. A laptopja volt a munkaeszköze, távmunkából tartotta el magát. Voltak emlékei a világról, már tíz éves volt, amikor egy betegség eredményeként lassan megvakult. Most, hogy fokozatosan kezdett visszajönni a látása, előjöttek a régi képek. A húsz év sötétség viszont maradandó károsodást okozott a lelkében, amit soha nem lehet elfelejteni. Most viszont megváltozott az élete. Eddig a tapintásával látott, minden tárgynak tudta a méretét, formáját, helyét. Mostanáig minden csak a képzeletében élt, most viszont elé tárult ez a csodaszép világ. Gyönyörködve nézte a szép színeket a tapétán, a nap fényét, ahogy beszűrődik az ablakon, aminek eddig csak a melegét élvezhette. Az érzést nem lehet szavakkal leírni, amikor valaki kilép a sötétségből, és belép a csodák világába. Barbaráról is csak egy elképzelt képe volt, de ez a kép szinte megegyezett a valódival. A legnagyobb örömöt ez okozta neki.
Előbújt belőle a kisördög. Felvette a sötét szemüvegét, lement az utcára fehér bottal a kézben, és megjátszotta, hogy nem lát. Nem volt feltűnő, hiszen csak néhányan tudtak a szemműtétjéről. Figyelte az emberek reakcióját. Eddig is sokan akartak segíteni, ha át akart menni a zebrán, vagy fel akart szállni a buszra. Most viszont látta, hogy milyen szemmel néznek egy vak emberre, hogyan viselkednek, ha észreveszik a fehér botot. Élvezte egy darabig, de valami kis szégyenérzet lett rajta úrrá, mintha átverné ezeket az embereket. Eltette az összecsukható botot, és hazasétált.
Este, amikor lefeküdt, hagyott egy kis fényt, mert nem akart megint sötétben lenni. Időnként bevillantak képek, amikről azt gondolta, hogy rég elfeledett emlékek. Igaz, hogy nem voltak ismerősek a helyszínek, amiket látott, de nem tulajdonított nagy jelentőséget neki.
Reggel, amikor a megmosta az arcát, és belenézett a tükörbe, olyan élesen tört elő egy kép, hogy megszédült, és le kellett ülnie a WC-kagylóra. Egy parkot látott padokkal és bokrokkal, ahol egy nő feküdt a fűben, minden tiszta vér volt körülötte. Az orrában keveredett a vér- és az átható húgy szaga, ami a nőből áradt. Furcsa zihálást is hallott. Olyan élethűnek hatott, hogy csak lassan ocsúdott fel.
– Ez meg mi volt? – tört ki belőle. Felállt. Félve közelített a tükörhöz, de most nem történt semmi. Lehet, hogy ez a műtét utóhatása, gondolta, és el is határozta, hogy felhívja a professzort. A prof. nyugtatgatta, hogy semmi baj, majd elmúlik. De, nem múlt el, sőt egyre sűrűbben látott helyszíneket, holttesteket, vért, hallott zihálást. Azt furcsállotta, hogy egy idő után már meg sem ijedt.
Úgy gondolta, hogy ezeket a látomásokat meg kell osztania Barbarával. A lány szinte minden este nála töltött pár órát. Szeretett vele lenni. Sokat nevettek, és a szex is csodálatos volt. Nem költöztek össze, mert mind a ketten szerették az önállóságot, a magánéletet. Természetesen Barbara sokat segített neki, de nem szeretett volna a terhére válni. A szánalmat meg egyenesen utálta.
– Most elmondok neked valamit. Jó lenne, ha komolyan vennéd! – mondta titokzatosan Attila.
Barbara mindig mosolygós arca most elkomorodott.
– Ne ijedj meg, drágám, csak figyelj! A szemműtétem óta furcsa dolgokat látok. Olyan helyszíneket, ahol még nem jártam. Ijesztőek, mert mindig női testek jelennek meg, és sok vér.
Barbara elvigyorodott.
– Már megint hülyülsz. Meg akarsz ijeszteni?
– Nem, sajnos ez komoly. Kérdeztem a professzort, azt mondta, majd elmúlik. De mikor?
Közben a tévében a híradót adták.
– Megtalálták az eltűntnek hitt nőt egy kis erdőben a városhoz közel. Több késszúrással ölték meg – mondta a bemondó.
Attila nézte a képeket, és egyre jobban elfehéredett. Lerogyott a kanapéra.
– Én ezt már láttam. Láttam az egyik látomásomban.
Barbara hozzábújt.
– Ne emészd magad, ha a prof. azt mondta, hogy el fog múlni, akkor úgy is lesz.
Attila finoman eltolta magától.
– Nem érted? Honnan emlékszem erre a képre? Eddig vak voltam – mondta egyre erősödő hangsúllyal. Érezte, hogy az arcába visszatódul a vér, és elkezdett lüktetni a halántéka. Annyira a hatása alá került a képek hihetetlen összekapcsolódásának, hogy hányingere lett. Kiszaladt a fürdőszobába, és öklendezett a kagyló felett. Megmosta az arcát, kicsit jobban érezte magát.
Barbara maradni akart reggelig, de Attila mondta neki, hogy nyugodtan menjen haza, nem lesz semmi baj.
Másnap reggeli közben elvágta az ujját. Nézte, ahogy kicsordul a piros folyadék. A vér látványa felajzotta. Lenyalta, ízlelgette. Egyre jobban érezte, hogy valami megváltozik benne. A tegnap esti képek a híradóban. Az egyik látomásában hallotta a lány hörgését, a kés hangját, ahogy átszeli a húst, a csont reccsenését. Már biztos volt benne, hogy a kapott retina miatt van mindez. Meg kell tudnia, hogy kié volt azelőtt. Tudta, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen a donorok anonimek. A retinát csak halott emberből tudták kioperálni. Talán itt lehet valamit keresgélni.
Halott ember, gyilkosság, valószínű, hogy nem is egy – kavarogtak a gondolatok a fejében.
– Megvan! Újságok. A könyvtárban el lehet olvasni az összes újságot – mondta ki hangosan.
A könyvtárban csend honolt, páran olvasgattak az asztaloknál. Attila a két hónappal ezelőtti újságokkal kezdte. Eltűnt lányokat, gyilkosságokat keresett. Sajnos volt belőlük elég sok.
A helyszínek képeit nézegette, hátha beugrik valamelyik. Tizennyolc éves lányt találtak holtan a parkban. Őt is több késszúrással ölték meg – olvasta a hírt, de hol vannak a képek? Lapozott egyet, és bamm! Mintha ott lett volna, érezte a lány illatát, vonaglását, a félelem szagát. Vér fröccsent, furcsa, hörgő hang, mint amikor összeseik a tüdő, mert megszűnik a vákuum a mellhártyák között. Felugrott. Ettől most nagyon megijedt. Nem a látványtól, hanem az érzésektől. Ezek az érzések nem az ő érzései. Kezdett elhatalmasodni benne a félelem. Valaki van bennem. Erőt vett magán, visszaült és folytatta a keresést. Egy hete elfogtak egy sorozatgyilkost, D. Milánt, aki másnap öngyilkos lett a cellájában. Úgy hiszik, hogy ő ölt meg nyolc fiatal nőt.
Nem, az nem lehet, nem lehet ő! – cikáztak a gondolatok Attila fejében.
Gyalog ment haza. Az utcán sok ember volt, köztük lányok, fiatal nők is. Ahogy elment mellettük, érezte az illatukat, sokkal intenzívebben, mint a látók. Figyelte magát, hogy mit érez, de semmi mást, mint eddig.
Egész nap dolgozott. A szeme elfáradt, feje is zúgott. Igaz, hogy már besötétedett, de kedve támadt sétálni, kiszellőztetni a fejét. Cipőt húzott, és csak egy vékony kabátot vett fel. Nem volt nagy forgalom, a külváros ilyenkorra már megnyugodott. Kellemes tavaszi szellő lengedezett, itt-ott hangokat hallott kiszűrődni a házakból. Ment a gyéren kivilágított utcán, amikor elment mellette egy lány. Hosszú haja himbálózott a hátán, kezében a kis táska felvette a léptei ritmusát. Enyhe illatfelhő maradt utána. Mintha a lábai önállósodtak volna, vitték a lány után. Már a közeli parkban jártak.
Rövid sikoly szűrődött ki Attila ujjai közül, amivel befogta a lány száját. Tövig vágta a kést a lány hátába, és megint, és megint. Az áldozat rángatózott, hörgött, de ő csak szúrt és szúrt, miközben erősen zihált. Érezte, hogy az arcizmai megfeszülnek. Az élvezettől erős merevedése lett. Ettől még jobban beindult. Az ölés utáni vágyat és a beteljesülés orgazmusát élte át. Sötét lett.
Amikor magához tért, látta a testet a földön. Minden vérben úszott. Ő is. Kezében szorongatta a kését, amit mindig magával hordott. Gyorsan elrejtette a kabátjába, és futni kezdett.
A fürdőszobában levetette a ruháját, és beállt a zuhany alá. Sokáig áztatta magát, már a víz is elhűlt. Összeszedte a véres ruhákat, beletette egy szemetes zsákba. Az agya már kitisztult, a túlélési ösztön működött. Majd tesz a zsákba köveket, és beledobja a folyóba. Leült a kanapéra, és próbálta felidézni, hogy mi történt. Egész életében még egy csirkét sem tudott volna megölni. Tudta, hogy ez nem ő volt. Nem az a sorsát elfogadó, jó kedélyű Attila. Ez nagyon megrémítette.
A következő napon nézte a híreket, napilapokat, hogy írnak-e gyilkosságról a parkban. Nem talált semmit. Még nem fedezték fel – gondolta. Nap közben csak ez járt a fejében. Mi lesz ezután? Ha nem tudja megfékezni ezt a valamit, ölni fog?
Az estét Barbarával töltötte. Próbált úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmi, de a lány érezte, hogy valami nincs rendben.
– Mi van drágám, olyan feszült vagy.
– Azok a látomások nem akarnak elmúlni. Egyre rosszabb, állandóan ezen jár az agyam.
– Gyere, majd én ellazítalak.
Barbara közeledését finoman elhárította. Történt már ilyen máskor is.
Péntek délután sétált az utcákon, élvezte a forgatagot, a sok embert, és persze azt, hogy ezeket mind látja is, nem csak hallja. Nézegette a kirakatokat, a sok reklámozott árut. Egy hangszerüzlethez ért. Nagyon szerette az akusztikus gitár hangját, volt pár lemeze, amiket agyon hallgatott. Kíváncsian nézett a kirakatra, aminek az üvegén visszatükröződött az arca. Az az arc nem az övé volt. Hátra nézett, azt hitte, áll valaki mögötte, de nem volt ott senki. Visszanézett, és egy idősebb, széles állkapcsú, gonosz tekintetű valaki nézett vissza rá. Megsimította az arcát a kezével, mintha le akarná törölni ezt az ábrázatot. Közben becsukta a szemét, amikor újra kinyitotta, már saját magát látta, és a sok hangszert, köztük a szép gitárokat is. Megrázta a fejét. Szórakozik velem a retinám – gondolta.
Eltelt egy hét. Semmi. Igaz, sötétedés után nem ment sehová. Napközben figyelte magát, de semmi jele nem mutatkozott annak a másiknak. Talán ennyi volt, elmélkedett, miután elment Barbara. Lefeküdt, a tévét úgy hagyta, hagy beszéljen, majd kikapcsol magától.
Reggel felébredt, és nagyon furcsán érezte magát, mint egy átmulatott éjszaka után. Felült, megtörölte a kezével a szemét, és kiugrott az ágyból. Majdnem elájult először a vérhiánytól az agyában, majd a látványtól, ami elborzasztotta. Minden véres volt. Az utcai ruhája, amiben feküdt, a kezei, az ágy, minden.
– Úristen! Mi történt? – kiáltott fel.
Fürdőszoba, ruhák zsákba, zuhanyozás. Lehúzta az ágyneműt, majdnem megvágta a kése. Húszcentis pillangókés, amit önvédelemre hordott magánál.
Megint öltem, jobban mondva az a másik ölt. Átvette a tudatom irányítását, hiszen semmire sem emlékszem – állapította meg. Bekapcsolta a tévét, hátha mondanak valamit a gyilkosságról.
– Fiatal nőt találtak a Soroksári Arborétumban, több késszúrás okozta a halálát. A rendőrség szerint hasonlóan ölték meg, mint az egy hete megtalált nőt a parkban – mondta a bemondó, miközben szörnyű képeket mutattak a helyszínről. – Az esetek nagyon hasonlítanak azokhoz, akiket egy sorozatgyilkos ölt meg, és aki öngyilkos lett a börtönben. – Mutattak egy fényképet a férfiről. Attila azonnal felismerte, ezt az arcot látta a kirakatban. – Elképzelhető, hogy valaki másolja őt – nyilatkozta egy magas rangú rendőrtiszt.
– Én nem másolom, én vagyok az! – jött ki belőle akaratlanul. Már nem tudta, ki beszél, Attila vagy az a másik. – Ölni kell! – hallotta belülről. Beszaladt a fürdőszobába és megmosta az arcát hideg vízzel. Belenézett a tükörbe. Attila nézett vissza rá.
– Meg kell állítanom ezt az állatot – ordította a tükörképének.
Ebbe bele fogok őrülni. Már nem tudom, hogy mit teszek, már ő irányít – gondolta és végigfutott a hideg a hátán. Eszébe jutott Barbara. Mi lesz, ha őt is bántani fogja az az őrült, aki egyre jobban beférkőzött az agyába. Azt nem élné túl. Szakítanom kell vele, el kell távolítanom magamtól, még ha a szívem szakad is meg – őrlődött tovább.
– Szia, drágám! Ma nem tudunk találkozni, rengeteg a munkám, majd hívlak – és letette a telefont. Ezzel időt nyert, amíg kitalálja, hogyan fog szakítani vele.
Egész nap csak járkált a lakásban. Nem tudott a munkájára koncentrálni. A fejében képek villództak. Helyszínek, holttestek, vér. A kezét ötpercenként mosta, mert mindig véresnek látta. A fülében az őrült zihálás, mintha az a másik állandóan gyilkolna. Ki lehetett ez az eszement pszichopata?
– Miért nem hagysz békén? – ordította.
Már nem mert elaludni sem. Remegett a félelemtől. Félt, hogy ő marad alul ebben a küzdelemben.
Vasárnap a kanapén ébredt, a telefon csörgésére.
– Halló – szólt bele kábán. – Barbara?! Hogy? Mikor? Éjszaka? Nem hívtalak. Jó, gyere, itthon vagyok.
– Gyere be, mi a baj?
– Éjszaka felhívtál, és össze-vissza beszéltél.
– Miről?
– Furcsa dolgokról. Hogy ez az ölési vágy már gyerekkorod óta benned van. És, hogy egy kutya megölésével kezdődött. Megölted a szomszéd kutyáját, mert mindig ugatott. A hangod is furcsa volt, mintha nem is te beszéltél volna.
– Jól van, drágám, ne haragudj! Nem voltam magamnál, nem emlékszem semmire. Ezek a látomások megőrjítenek.
– Nagyon megijesztettél. Megint beszélned kéne a professzorral. Most megyek, mert anyával megyünk vásárolni, majd hívlak.
– Oké!
Ez nem ő volt, biztos, hogy nem ő. Az a másik telefonált. Szemet vetett Barbarára. Muszáj megállítanom valahogyan, zakatolt a fejében. Felhívta a professzort, kért tőle időpontot.
Hétfőn kilenc órára ment a klinikára. Elmesélte a látomásokat, de a gyilkosságokról természetesen nem szólt. Megvizsgálták MR-rel az agyát, de nem találtak semmilyen elváltozást. A javallat: türelem, majd elmúlik.
Hazament, próbálta lekötni magát a munkájával. Gépelt a számítógépen, és nem akart hinni a szemének, amikor visszaolvasta, amit írt: „Ma éjjel is ölni fogok, nem tudod megakadályozni. Az enyém vagy. Küzdj ellene, annál jobb nekem.” Meredten nézte a betűket, amik már vörösre változtak, és elkezdtek folyni lefelé, mint a vér. Felugrott, megdörzsölte a szemét, hátha eltűnik. Amikor megint ránézett a monitorra, csak a munkájával kapcsolatos írást látta. A torkában dobogott a szíve. – Most már így kommunikál velem? – gondolta ijedten. Bement a fürdőszobába, belenézett a tükörbe.
– Mutass valamit, te szemét! Mi az, hogy a tiéd vagyok? – sziszegte. Egy villanás, és Barbarát látta futni egy erdőben. Vissza-visszanézett, rémület torzította el az arcát. Zihálást hallott, ahogy futott utána. Egyre közelebb volt a lány, már majdnem utolérte.
Arra eszmélt, hogy a konyhában áll, és a kezében van a kés. Eldobta. Most csak percek estek ki a tudatából. Remegett az egész teste. Egyre jobban érezte az ölés utáni vágyat. Elkezdte pofozni magát, a fejét beleverte a falba. Vérzett.
Érezte, hogy elméje elgyengül, nem tud tisztán gondolkodni. – Ölni kell! – erősödött benne az érzés. – Nem, nem, nem! – kiáltotta volna, de nem jött ki hang a torkán.
Nem volt már ura önmagának. A viaskodás teljesen leszívta az erejét. Hol Attila volt, hol meg az a másik. Nem tudta legyőzni a gyilkost, és ebbe már belefáradt.
Barbarára gondolt, mi történik, ha... Olyan elemi erővel tört rá a düh, hogy az agyát elöntötte a vér, és csak vörös ködöt látott.
– Ezt nem fogom engedni te rohadék, kihasítalak a testemből – őrjöngött. Felvette a kést a földről, és beleszúrt a bal szemébe, felüvöltött a fájdalomtól, de ez sem józanította ki. Már nem törődött semmivel, beledöfött a jobb szemébe is. Ordított, a vér fröcsögött a szemeiből. Elcsúszott, beverte a fejét a konyhapultba. Már nem érzett fájdalmat, csak gyengeséget és a vér szagát.
A semmivel sem összetéveszthető fertőtlenítő szaga tudatosította benne, hogy hol van. Megtapogatta magát, de nem talált a testén kötést. Lentebb nyúlt, és egy csövet talált, ami a péniszéből jött ki. Óvatosan kihúzta. Úgy érezte, hogy a kezével és a karjával nem lehet nagy baj, mert tudta mozgatni mind a kettőt. Kezdett emlékezni, hogy mi történt, ami örömmel töltötte el. Óvatosan a szeméhez nyúlt, megtapintotta a kötéseket.
– Megvakultam – mondta félhangosan, és elvigyorodott.
Zajt hallott, valaki kinyitotta az ajtót és belépett.
– Ki az?
– Én vagyok, drágám, Barbara.
– De jó hallani a hangodat, már régen vártam, hogy találkozzunk. Gyere, csókolj meg!
A rövid sikolyoktól és a vér ízétől merevedése lett. A lány vergődése lassan csillapodott, de a vér még ütemesen bugyogott a nyakából.
