Linktár

Időzavar

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/12 számában.

Amikor kiküldtek minket a lehetséges temporális zavarhoz, ismét azon járt az eszem, hogy itt kellene hagyni a Szolgálatot. Öreg vagyok már ehhez a munkához, járják a fiatalok a Peremet. Az elképzelésnek annyi szépséghibája akadt, hogy még nem jöttem rá, mi a fenéhez kezdenék magammal a későbbiekben. Régen összeállítottam egy listát, miket szeretnék megnézni a kvadráns nevezetességei közül, ám végül mindig találtam valami kifogást, ami miatt elhalasztottam a nyugdíjaztatásomat.

Mint például most ezt a küldetést.

Amíg én fanyalogtam, az új partnerem lelkesen állt a dologhoz. A frissen kiképzettek nagyvonalú magabiztosságával foglalta el a másodpilóta helyét. Ugyanezzel a lendülettel kezelte a műszereket, szerencsére több érzékkel, mint az elődje tette az utolsó repülésünk során. Meg kell vallanom, arra is hamar rájöttem, hogy az elődje szótlansága inkább az ínyemre volt, mivel ez az újonc a katonásan pattogó válaszaival az első alvás-ciklus végére már az idegeimre ment. Komolyan mondom, a fészek elhagyása óta nem utáltam még senkit ennyire, de türelmes maradtam, amennyire lehetett, visszafogtam magam, bár néha nehéz volt szó nélkül hagyni a hülyeségeit.

Az indulási pozíciót elérve gondoltam, megnézem, hogyan küzd az elismerésemért. Átlöktem a képernyőjére a központ által feltöltött adatokat, majd felhúztam a mentális pajzsot és a tapasztalt felderítők teljes nyugalmával elaludtam. A kijelző szerint röviddel a térátlépés előtt ébredtem, de nem magamtól. Az újonc kopogott a páncélomon. Fogalmam sincs, ezzel a modorral honnan szalajtották, mert egy rosszabb napon jó eséllyel eltörtem volna a karját.

– Parancsnok, hamarosan elérjük a célterületet. A belepő jelet szinkronizáltam a szondával. A befogáshoz előkészítettem az berendezéseket.

Fent hagytam a mentálpajzsot, ezzel még kis időre távol tartottam magamtól. Nem először volt dolgom lelkes ifjakkal, nem szerettem sem azt, ha a fejemre próbáltak nőni, sem ha darabokban kellett hazavinnem őket. Az újonc a korábbi modortalansága ellenére remekelt. Elértette a némaságomat, visszamászott a helyére, és megkímélt a további felesleges csevegéstől.

Szinte észrevétlenül csúsztunk át a normál térbe. Bármit is mesélnek egy pofa ital mellett a vén Felderítők, nekem bizony nem hiányzott a vészriadó, meg ide-oda rángatózó hajó, ahogy az sem, hogy belekerüljünk valaminek a gravitációs kútjába. Az ilyenektől minden tapasztalt hajózó irtózik. Szerencsére ez a hely nyugisnak tűnt. Néhány kóbor porszemcsén kívül egy elkóborolt üstökösmag közelségét mutatták a műszerek. A legközelebbi naprendszer majd fél fényévnyire volt és a vöröseltolódás szerint távolodott a ponttól, amit a riasztás miatt ellenőriznünk kellett.

Lehettem volna elégedett is az újonc teljesítményével, de egyelőre megmaradtam a távolságtartó pozícióban. Nehogy azt higgye az emberem, hogy elsőre mindent jól csinált. Bekértem a szonda naplóját. Elavult típus volt, még a Kruu háborúk idejéből maradt hátra, így lefuttattam rajta egy sor tesztet és a szokásos frissítést, mielőtt átemeltem volna az adatait. A biztonság kedvéért az egészet karanténba dobtam, majd ráeresztettem a legújabb biztonsági szekvenciát. Rég nem járt erre sem felderítő egység, sem karbantartás, így már magában az is gyanús volt, hogy a szonda még működött. Ellenőriztem a riasztási adatokat, összevetettem a parancsnokságtól érkezettekkel, majd átadtam az újoncnak.

– Vélemény?
Kicsit túl gyorsan válaszolt.
– Szerintem rendben van.
Ezzel a mellébeszéléssel nálam nem sokra viszi.
– Részletezze!

Figyeltem a létfenntartója kijelzéseit és láttam, hogyan változnak az értékek. Találkoztam olyan létformákkal, ahol a tekintet vagy a testmozgások árulkodók, ha ideges a másik fél, a fészekaljban viszont mindenki megtanulja, hogy titkolni kell a többiek előtt minden gyengeségét. A fizikai jelekből elég nehéz olvasni, de egy kor fölött ez sem lehetetlen, azonban az óvatlanul nyitva hagyott mentális összekapcsolódás azonnal feltárja a felek érzelmi és fizikai állapotát, éppen ezért mindenki igyekszik ezt lezárni mások elől.

A Felderítésnél nem érünk rá lelkizni, ez nem egy fészek. Itt nincsenek sem Segítők, sem Védelmezők, és a rendszeres áthelyezések miatt általában nehezen alakul ki teljes bizalom a legénység tagja között, így egy hajóparancsnok számára nem maradt más eszköz, mint a létfenntartási műszerek megfigyelése. Elismerem, az elzárkózást én kezdeményeztem, amikor a mentálpajzzsal megfosztottam attól, hogy hozzám kapcsolódhasson, de én a parancsnoka vagyok, nem a barátja.

– A szonda jelzése egyértelműen temporális tevékenységre utal. Mikromennyiségben, de máshonnan származó anyag lépett ki a téridőből, amit nem lehet hajóként azonosítani, vagy életformához kötni.
– Tovább! – intettem, amikor elvesztette a lendületet.
– A mérete és súlya jelentéktelen, nem sugárzott jeleket. Kapcsolatfelvételre alkalmatlan.
– Erre voltam kíváncsi! Tovább!

Türelmesen megvártam, míg az újonc sietve átpörgette a jelentést, de láttam, fogalma nincs, mire gondolok.

– Nem találtam más érdemleges adatot, parancsnok! – mondta végül kelletlen beismeréssel.

Megosztottam vele a képernyőm.

– Öt esemény, viszonylag rövid időn belül.
– Valami át akar törni a bejegyzetlen téridő átjárón – ingatta a fejét. – Ez nem kérdés.

A következő, amit megosztottam vele az összesítő jelentés volt a szonda memóriájából. A mozdulatai lelassultak, ahogy értelmezte az adatsorokat.

– Tehát a közeli rendszer lakatlan, ismert kolónia nincs normál hajtással elérhető közelben, vészjelzést adó hajót pedig sem ebben, sem a környező kvadránsokban nem jeleztek – kocogtatta meg a képernyőt.

Kezdte kapiskálni.

– Valami mégis megbolygatta a teret.

Visszahúztam a saját kijelzőmre a szonda naplóját. Nagyon rég nem történt erre semmi esemény, az is csak kisebb villongás volt néhány ellátóhajó és a kísérete, meg egy ütött-kopott korvett között. Ez a környék tökéletesen érdektelen volt a számunkra és a Kruu Birodalom számára is. Távol esett a kereskedelmi utak ugrópontjaitól, így a terjeszkedés erre roppant költséges mulatság lett volna, amit senki nem vállalt szívesen magára. A Peremvidék megszállott kutatói sem merészkedtek ki a spirálkaron idáig, hiszen könnyen magukra maradhattak. A Bányásztársaság, vagy a Szállítók szövetsége senki kedvéért nem áldozott fel hajót, a Flotta a Lakott Bolygók Szövetségének a területét biztosította, a Felderítők pedig örültek, ha megkapták a szükséges eszközöket a járőrözéshez. Öngyilkossággal ért fel bárki számára pár ezer egység nemesfémért kockáztatni, főleg, ha tisztán látszott, mekkora esélye van annak, hogy az üstökösmag illegális kitermelése után egy felderítetlen szektorban ragadjanak.

Kérhettem volna teljes letapogatást, mégsem tettem. Bármi okozhatta az anomáliát, amíg nem tisztáztuk, mivel állunk szemben, nem akartam szükségtelen veszélynek kitenni magunkat. Passzív felderítésre váltottam, amire csak lehetett a szonda érzékelőit felhasználva pásztáztam át körzetet. Ha rejtőzött is valamerre hajó, kikapcsolt hajtóművel sodródott. A mi érkezésünk zavaros jelet hagyott maga mögött, megszokásból óvatosan léptem át a teret, így a forró sugárzási pont helyett egy szétcsúszó görbét láthatott az esetleges megfigyelő. A használt minta hasonlított azokhoz az ugróhajókéhoz, melyek csak néhány pillanatig tartózkodtak az adott szektorban, aztán gyors irányváltással próbálták eltüntetni a nyomaikat. Ez a fajta jeltorzítás alap eljárás volt a kalózoknál, a be nem jelentett felderítőcsapatoknál, vagy az illegális versenyeken résztvevő hajóknál, ám ismeretlen helyszín ellenőrzésénél az idősebb Felderítők is alkalmazták. Sok kiváló hajóst veszítettünk el, akik túl magabiztosan közelítettek meg egy felderítetlen pontot.

Az újonc szótlanul figyelte az adatsorokat, a korábbi pökhendi viselkedéséből szó nélkül leadott a helyszínre érkezés óta. Nem hibáztattam, egy fiatal tisztnél valahol elvárás az arrogancia, ha nem akar örökké a peremvidéken járőrözni egy megkeseredett vén parancsnok mellett.

– Nincs sem energiajel, sem kommunikációs adó a hatótávon belül.
– Keresd ki az első átlépés mintázatát és hasonlítsd össze az ismert hajtóműtípusok mintáival.

Egy mozdulattal áttette az eredményt a kijelzőmre. Látszik, hogy nem bámészkodással töltötte az időt.

– Nem azonosítható az energiaforrás.

Áttöltöttem az adatsor másolatát egy lezárt blokkba, legjobb tudásom szerint elszeparáltam a memóriarészt, majd ráengedtem egy jelszóval védett szekvenciát. Az izgatott mocorgás nem kerülte el a figyelmem.

– Az ott egy kalózszoftver? – kérdezte végül.
– Egyedileg módosított PD100. Nem mai darab – feleltem kitérően, de láttam, ennyivel nem éri be. – Egy kalózhajóról származik, de nem fogom elmesélni a történetet, hogy miként került hozzám. Átnézettem két specialistával is, és igen, van megfelelő védelmem, ami bent tartja, ha mutálódna, mielőtt felmerülne ez a kérdés.

Látszólag elfogadta a tényt, hogy a parancsnoka megszegi a biztonsági előírás legfontosabb pontjait, de tisztában voltam vele, csak a bázison derül ki, lojális-e a hajóhoz, a küldetéshez és az esküjéhez, vagy hajlandó rugalmasan kezelni a szabályokat az eredmény érdekében. Úgy gondoltam, ha megérti a miérteket, könnyebb lesz számára elfogadni a hogyant.

– Ez itt az energiaforrás – mutattam neki a görbét. – Határozottan nem hajóméretű energia, az biztos, hiszen az eseménysorozatot vizsgálva látható, hogy minden időpontban egyre nagyobb impulzussal jelentkezik.
– Egy be nem jelentett kapun dolgozik valaki?

Megfontolandó észrevétel, persze kérdés, ki merne szembeszállni a szállító klánokkal, akik a monopólium fenntartásáért készek akár bolygórendszereket éhezésig szabotálni.

– Egyetlen esemény során sem rögzített a rendszer kapunyitásra utaló mintát. Az energiaszint a megemelkedése ellenére sem közelíti meg a minimális értéket sem. Ez egész ellentmond a térhasználat gyakorlati paramétereinek. Egyoldalú kapunyitásnak pedig semmi értelme egy ilyen helyen, hiszen hagyományos égetéssel is évekig tartana a szállítóhajóknak célba érni.

Az újonc ujjai sebesen jártak a kijelző felett, miközben visszakereste a korábbi adatsort.

– Minden esetben találtam átlépő anyagot, viszont egyiknél sem számottevő a méret, vagy a tömeg.

Jó, haladunk. Ezzel a hozzáállással már lehet dolgozni.

– Menjünk végig sorban az eseteken – mondtam.

Megjelölte az adatsorban az anyagelemzést és átküldte a kijelzőmre. Nem találtam hibát bennük, úgyhogy halogathattam tovább a döntést.

– Követjük az eljárást és ellenőrizzük valamennyit.

Az űrdrámákban ilyenkor jön az a rész, hogy a legénység valamelyik tagja tiltakozik, figyelmezteti a társait, milyen veszélynek teszik ki magukat, és a végén persze igaza lesz. A Felderítőknél ez így nem történhetett meg. Megvizsgáltuk a tényeket és döntöttünk. Jól vagy rosszul, mindegy. Aki nagyot hibázott, annak a hadbíróságtól általában már nem kellett tartania, viszont kapott egy bejegyzést a hősi halottak névsorában.

Az első átlépés elé ugrottunk vissza, kihelyeztük a csapdát, aztán biztonságos távolságra eltávolodtunk a helyszíntől. Az átlépést műszer nélkül nem lehetett volna észlelni, ahogy az apró tárgyat sem, ha a csapda nem küldi vissza jelet. Kivártuk a biztonsági időt, majd begyűjtöttük a csomagot. A külső robotkar a mintavételi rekeszbe tolta be a tárgyat, mi pedig feszülten vártuk a vizsgálat eredményét.

– Egy csavar? – nézett rám az újonc, amikor megkaptuk az új adatsort. – Ez nevetséges.

Szabadidőmben egyszer összeállítottam egy statisztikát, de még senkinek sem mutattam meg, annyira kiábrándító volt az eredmény. Minden érdekesebb bevetésre jutott harmincegy, amivel csak az idejét vesztegette a felderítő hajó legénysége. A régi hajózók ezt már a maguk bőrén megtapasztalták, de az Akadémiáról kikerülve nehéz a keserű tényeket elsőre megemészteni. A karrier elkezdődhet a Peremvidéken, ám ha itt fejeződik be és nem egy cirkáló hídján, akkor azt leginkább bukásnak nevezhetjük. A Felderítőknél pedig szinte csak a véletlen sodorhat olyan szituációba, ami után a felettesek előléptetésre méltónak ítélnek valakit.

– Az anyag, a megmunkálás nem köthető egyetlen ismert rendszerhez sem – mutattam meg az elemzést összefoglaló sorát.
– Kizártnak tartom, hogy minden egyes gyár szerepeljen az adatbázisban!

Kezdtem kedvelni a kalandvágyó fészekelhagyót.

– Jó eséllyel egy beragadtat találtunk.

Láttam, még nem találkozott a kifejezéssel, így hozzátettem:

– Hajtóműhiba miatt a köztes térben ragadt hajó, a sikertelen kilépési manőverben szinte biztosan roncsolódott hajótesttel. A személyzet vagy utasok túlélési esélyei alacsonyak.
– Tudunk tenni valamit a megmentésükre?

Válasz helyett listáztam az eltűntként számon tartott hajókat. Leszűkítettem a kvadránson belül bajba kerültekre, aztán kidobáltam az időrend miatt már szóba sem jöhető bejegyzéseket. Harci egységek ilyen távol leginkább titkos küldetésben járhattak, nyilvános segélykérő szignált csak elvétve adtak le, ezért nem is találtam erre utaló bejegyzést. Így is maradt három nagy marék eltűnt hajó. A többségük félautomata szállító, néhány fős legénységgel. Találtam még két telepes-hajót, egy rakás kutatóhajót, napvitorlást, luxusjachtot a legkülönbözőbb származási helyekről.

– Derítsük ki, melyik lehet!

Módosítottuk a pozíciónkat, majd újrakezdtük a várakozást. Második alkalommal egy kisebb szerkezet került a csapdába. Az elemzéssel nem mentünk sokra ezúttal sem. Rendeltetése ismeretlen, származása megállapíthatatlan.

Betöltöttük a harmadik jelzés koordinátáit, áthajóztunk az új helyszínre, begyűjtöttük a mintát, azután újra feszülten figyeltük az adatokat. Az analizálás szerves anyagot mutatott ki, a felszínén ismeretlen karakterekkel.

– Figyelmeztetés, segélykérés?

Megint egy kérdés, amire nem adtam választ. Ha a fordítógép nem tudta megfejteni, én nem fogom. Bármi is legyen az eredete, nem a Szövetség területéről származott, így töröltem az eltűnt hajók listáját a képernyőmről. A mintákat hely, időpontadatokkal gondosan felrögzítettük, külön tárolókba elzártuk. A bázison majd ráérnek kielemezni a finom részleteket, amiket felszerelés vagy tudás híján mi nem vettünk észre.

– Az utolsó két átlépést is ellenőrizzük?

Felesleges kérdés volt, hiszen a kivizsgálás még nem ért véget.

Az energiatorzulás menetrend szerint jelentkezett, de szinte máris követte egy másik. A csapda ezúttal üresen maradt. Akármi érkezett, azonnal távozott is a tér-idő elhagyatott szegletéből.

Egymásra néztünk. Valami változott. Bármi is akart belépni a szektorba, most már tudja kezelni a visszatérést is. Az irányító tudat tanul, tehát értelmes, ezzel együtt veszélyes is lehet.

Az utolsó belépési pontra ugrás közben átgondoltam a lehetőségeket. Riaszthattam volna a bázist, erősítést kérve, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy hazatérés után rajtunk röhögjenek, ha nem lép át anyag a téridőn, vagy ha ugyanígy visszalép anélkül, hogy megvizsgálhatnánk. A saját karrieremnek ugyan mindegy, de az ifjú tisztecske megérdemeli, hogy ne kerüljön az első útja után adminisztratív állományba az én hibámból.

Kipakoltam fél tucat aknát, és két felfegyverzett robothajót arra az esetre, ha ellenséges létforma bukkanna elő az átjáróból. Hajlandó voltam harcolni, de csak észszerű esélyek mellett, ezért előkészítettem az automata vészugrást. Szektoron belül, de biztonságos távolságra. A régi szondára feltöltöttem két jelcsomagot, az egyiket arra az esetre, ha megsemmisülünk, a másikat pedig, ha tényleg sérült hajó érkezne és szükségünk lenne azonnali mentésre. Végül az újoncnak megmutattam minden óvintézkedést, ha velem történne valami.

Nem vitázott, de láttam, túlzó óvatosságnak tartja az egészet, ezért inkább nem szóltam neki arról, hogy készenlétbe helyeztem az önmegsemmisítőt is. Láttam korábban átmászni olyan létformát a köztes térből, ami jobb, ha nem csócsálja meg a testem. A Belső Kör már nem okozott meglepetést a hajózóknak, de a Peremvidék kegyetlen tudott lenni, nem való puhányoknak.

Az átjáró megnyílt, ahogy vártuk, ám hajó nem került elő belőle. Éppen csalódottan mordultam volna, amikor jelzett a csapda, és ezzel egyidőben felvisított a gyűlölt vészjelzés.

Az újonc karját elütöttem a vezérlőpulttól, nehogy aktiválja a fegyverzetet, majd előre lódítottam a hajót, hogy a csapda tartalma mielőbb a zárt téren belülre kerüljön.

– Az ott egy életforma? – meredt a kijelzőre a fiatal hajózó.
– Ráadásul ismeretlen!

Egyszerre lehetetlen volt a hajó mozgását koordinálni, közben pedig úgy átállítani az Analizátort, hogy esélye legyen megmenteni a fagyos vákuumba került lényt, de szerencsére a partnerem nem fagyott le a történtektől és sebesen pörgette a parancsokat a szomszéd ülésben, így a gépezet teljes kapacitással várta az átemelést.

A csapda kivetette a tartalmát, én pedig talán kissé túl gyorsan csaptam a fedélzáróra, mert az automatizált szerkezet szikrát vetve pördült el a hajótesttől a mélyűr felé. Nem értem rá vele foglalkozni, a hajónaplóból majd visszakeresem az irányt és megpróbálom megtalálni, de jelen helyzetben ez érdekelt a legkevésbé.

A lény mozdulatlanul feküdt a vizsgálóban, a végtagja szorosan összetekeredve a test mellett. A műszerek szerint a hőmérséklete rohamosan esett, amit nem is csodálok a vákuumban töltött időt ismerve. Se hajó, sem védőöltözet. Ezt egyetlen ismert létforma sem tolerálja, de persze biztosat nem tudhattam. Fecskendők és lézerpengék csaptak le az automatizált karok végén, mintákat elemeztek, hogy mielőbb kiderüljön, milyen beavatkozásra van szükség az életben tartásához. Adatsorok rohantak a kijelzőkön, és minden újabb sorral többet tudtunk meg, igaz minden eltelt pillanattal távolabb került a remény. A gépezet hamarosan leállt és utasítást várt.

– Próbáljuk meg újra! – mocorgott izgatottan a helyén az újonc, amitől visszatért a korábbi ellenérzésem vele kapcsolatban.

Átszaladtam az idővektorokon, lefuttattam néhány szimulációt, de bármilyen paramétert választottam, vagy elég a lény a manőverező fúvókák lángjában, vagy túl sok idő telik el a befogástól az Analizátorba kerülésig.

– Esélytelen.

Új szekvenciát indítottam, a rendszer pedig megkezdte a teljes elemzést. Amíg dolgozott a gép, összeállítottam az előzetes jelentést az esetről. Pontról pontra becsatoltam a végrehajtott lépéseket és az adatokat az események elemzéséről és a szakmai véleményt a tapasztaltakról. Az újonc izgalmában végig karattyolt mellettem, de már az elején lezártam a páncélomat, így a feladatomra tudtam koncentrálni. Mire ismét felnéztem, azt tette, amit bármely egészséges fészeklakó tenne, ha békén hagyják. Összegubózva aludt a helyén. Megróhattam volna érte, de minek. Most pihenjen, amint visszatérünk a bázisra, jó darabig nem lesz ideje rá.

A xenobiológia soha nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé. Örültem, ha nem kevertem össze két szektor főbb létformáinak jegyeit. Az űrben felszedett lényről viszont minden elemzés nélkül tudtam, egyetlen ismert fajhoz sem tartozik. Magam felé fordítottam a kijelzőt és az Analizátor munkájára koncentráltam. Megpróbáltam elfojtani az érzelmeimet, de mégis undorodva figyeltem, ahogy a felső szerves és műanyagokat egyaránt tartalmazó réteg alól kibontakozik test. A természet csúfot űzött a fajából, oly nevetségesen törékenynek tűnt. A vékony, sebezhető bőrréteg fedte csontokon alig lehetett izmokat látni. Ha bedobom egy fészekbe, a friss lárvák is eltaposták az első pár percben, egy harcos pedig egyszerűen elfújta volna az útjából.

A boncolás felületes volt, nem akartam több kárt okozni a testben, mint szükséges. Úgyis egy egész csapat orvos fogja darabokra szaggatni, amint leszállítottuk. A jelentéshez pont elég volt annyi tény, amit már úgyis tudtam. Védőöltözet nélkül megfagyott az űrben.

Egyetlen kérdés nem hagyott nyugodni.
Hogy került ki a szabad űrbe?

Átfutottam az elemzéshez csatolt listán, és megakadt a szemem az egyik tételen. Kikerestettem az adatbázisból a harmadik kilépő tárgyról szóló sorokat, majd bekértem a halott ruhájából előkerülő hasonló tárgy elemzését. Nem kellett akadémikusnak lenni ahhoz, hogy meglássam a hasonlóságot. Hátradőltem az ülésben, és megpróbáltam végiggondolni a helyzetet.

A kilépések egy viszonylag behatárolható térben és rövid időintervallumon belül követték egymást. Az energiaminta eredete csak mesterséges lehetett. A természet néha ugyan megtréfálja a Galaxis lakóit, de spontán temporális átlépésről egyetlen ismert feljegyzés sem számolt be. A halott egyed egy korábban fel nem fedezett fajhoz tartozott, és szemmel láthatóan a tudatlansága miatt került ki az űrbe. Valamennyire ismertem a történelmet, így tudtam, a legtöbb civilizáció még az űrben sem jutott messze. A legtöbbnél már a létfenntartás is meghaladta a lehetőségeiket, az időutazásig pedig rajunk kívül egyetlen faj jutott el.

Újra bekértem a szonda memóriájában tárolt információkat, majd összevetettem a befogások során begyűjtött adatokkal. Az idő nem más, mint mozgás, amíg valaki vagy valami eljut „A” pontból „B” pontba. Az idő hosszára a sebesség van hatással, ami lehet relatív, vagy abszolút. A normál hajózásnál a sebességet nem lehet a végtelenségig növelni, ezért a teret görbítjük meg azért, hogy a két pont minél közelebb kerüljön egymáshoz, így az utazás időtartama a távhoz képest elhanyagolható legyen. Viszont, ha nem vesszük figyelembe valamely tényezőt, akkor katasztrófát okozunk. A hajót széttépik a be- vagy kilépésnél elszabaduló energiák, esetleg elszámítják az időfaktort és mire átlépik a teret, már csak halottak vannak a fedélzeten.

Itt megálltam a mélázásban. A negyedik energialöket nem csak megnyitotta a kaput, hanem a tárgyat vissza is vitte azon keresztül. Nem egy beragadt hajó próbált kitörni, valaki szisztematikus kísérleteket végzett. Az Analizátorban fekvő halottra néztem. Jó eséllyel ő feszegette a tudása határait, közben arra a téves következtetésre jutott, hogy az elgondolása helyes.

Bekértem a legközelebbi rendszer adatait és összevetetem a távolságot a galaxiskarban megtett útjával. Majdnem elnevettem magam. Ott volt az ismeretlen lény otthona az orrunk előtt, a lakatlannak minősített rendszerben. Látszik, hogy rég nem járt a Peremen rendes felderítő csapat.

Az előzetes jelentést átlőttem a szondán keresztül a Bázisnak, majd meg sem várva a visszajelzést nekiláttam kiszámolni a mikrougrás érkezési helyét. A derék felfedezőnk csak az idővel számolt, amikor a gépével kísérletezett, azzal nem, hogy mennyit mozdul el alóla a bolygó és a naprendszer.

Az időutazás térutazás nélkül önmagában lehetetlen. Így működik a világ.